Kommunista reneszánsz Itáliában

Az áprilisi választások hajszálon múló balközép győzelme után a volt kommunisták tarolnak a közéletben: a hazánk 1956-os szovjet megszállását egykoron támogató Giorgio Napolitano államfő lett, a keményvonalas Kommunista Újjászületés Pártjának elnöke, Fausto Bertinotti házelnöki tisztséget kapott, és a héten megalakuló Prodi-kormányban több exkommunista, köztük Massimo D’Alema helye is biztosított már.

Páncélozott tankként törnek előre, 24 ezres áltöbbségükkel néhány hét alatt bevették a politikum egészét, miközben csak a társadalom felétől van felhatalmazásuk – kesergett Silvio Berlusconi frissen leköszönt kormányfő, aki szerint ha ugyanezt az ő koalíciója tette volna, „ország-világ már régen hangosan tiltakozna”.
Az Olasz Kommunista Párt (OKP) és utódpártja soraiból kikerült politikai vezetők XXI. századi térnyerésének megértéséhez számos történelmi tényezőt kell figyelembe venni. A kiindulási alap, hogy az 1921-ben alakult, a második világháború utáni, 1947-ig tartó átmeneti periódus kormányaiban már szereplő tömörülés Nyugat-Európa legerősebb kommunista pártjává nőtte ki magát, amely több parlamenti választás során a szavazatok majdnem egyharmadát is birtokolta.
A kereszténydemokrata és szocialista pártok 1994-ig tartó uralma, az úgynevezett első köztársaság alatt számos esetben csak túlbiztosított kormánykoalíciókkal tudták megakadályozni a kommunisták hatalomra jutását, akiknek egyik legfőbb támasza mindig is a hagyományosan erős szakszervezeti mozgalom volt. A sokáig a moszkvai vonalat követő kommunisták több vezetőjét is a Stasi és a KGB ügynökei képezték ki, maga a párt dollármilliós támogatásokat, „vörös rubeleket” kapott a Nagy Testvértől, míg a Szovjetunióban AvtoVaz–Lada gyárat alapított az olasz FIAT.
A vörös szín több árnyalatra bomlásához, egyszersmind az úgynevezett eurokommunizmus kialakulásához nagyban hozzájárultak az 1968-as prágai események és végső soron Afganisztán 1979-es szovjet megszállása.
Az ezt követő esztendők változásait jól szimbolizálja az a Marx-parafrázis, amely a kelet-európai reformokat remélő körökben akkortájt keringett: „Kísértet járja be a kommunizmust, Európa kísértete.” A Marx nélküli marxista szövetség alapjait lerakó Giorgio Napolitano- és Enrico Belinguer-féle pártvezetők már a személyes, kollektív, polgári és vallási szabadságot hirdették, amelynek szerves része volt a többpártrendszer, valamint a szellemi és szociális értelemben vett pluralizmus is. Maga Napolitano A Kommunista Párttól az európai szocializmusig című önéletrajzi könyvében önkritikát gyakorolt, amiért helyeselte Magyarország szovjet megszállását.
A szovjet blokk összeomlása után az OKP-ből kivált Kommunista Újjászületés Pártja Fausto Bertinotti vezetésével megmaradt az eurokommunizmus gyökereinél, míg a mérsékeltebb, liberális, keresztény és baloldali republikánus párttagok megalakították a Baloldali Demokrata mozgalmat, amely a mostani választásokon fölénybe kerülő Unione koalíció gerincét adja.
A mai olasz kommunizmus leglényegesebb elemei a hagyományosan erős szakszervezeti kötődés mellett (mind Bertinotti, mind Napolitano befolyásos szakszervezeti vezetők voltak) a privatizációellenesség és az (iraki) háborúellenesség.
A kommunisták szívósságát bizonyítja, hogy az 1992–94-es korrupciós botrányok utáni nómenklatúra-váltás után puszta névváltoztatással át tudták menteni hatalmukat, paradox módon erre csak a politikai paletta túlsó végén helyet foglaló neofasiszta párt volt képes.
A mai párt egyik legnagyobb gondja, hogy gyakorlatilag hiányzik a fiatal generáció: az ifjúságot többek között a törvényhozásba nemrég bekerült, egykor börtönbüntetésre is ítélt Francesco Caruso antiglobalista mozgalmár mellett a parlament alakuló ülésén csipkés bodyban tündöklő Vladimir Luxuria transzszexuális előadó- és életművész(nő) képviseli.