Politikai térképünk újabb alakulásáról

V o k s 2 0 0 6

Jogos figyelmet és érdeklődést vált ki minden alkalommal Tölgyessy Péter elemzése. Most is a legjobb pillanatban tette közzé gondolatait. A parlamenti választások másnapján, még jóval az önkormányzati választások előtt. Ösztönzőleg hathat a magyar ellenzék gondolkodására, segítheti a szükséges következtetések megszületését. Hűvös józansága, fontos kérdésfeltevései, árnyalt diagnózisa jó ellenszer az érzelmi politizálással szemben. Rögtön hozzáteszem: több ponton nem értek vele egyet, de a továbblépéshez elengedhetetlen a nyilvánosság előtt zajló vita.
Úgy vélem, nálunk a kommunizmus bukása után a demokratikus pártok nem tanulták meg, miképpen kell kezelni a választási vereséget. Igazi kivétel e szempontból az az MSZMP–MSZP, amely az 1989–90-es változásokra is a legjobban fel volt készülve. 1994-ben azután úgy látszott, hogy az MDF-nek semmiféle elképzelése nincs arról, mi lesz, ha elveszti a választást. Bem tábornokról szokták azt mondani, hogy minden egyes vereség alkalmával képes volt hatalmas veszteségeket okozni az ellenfélnek. Mert gondosan felkészült minden eshetőségre. Nagyon egyszerűnek látszik amúgy ez a feladat. Elemezni kell a tanulságokat, utána pedig le kell vonni a következtetéseket. Csakhogy ez rendszerint személyi következményekkel jár. Ez pedig már sokkal fájdalmasabb. Kérdés számomra, hogy 2002 után vajon megtette-e ezeket a lépéseket a Fidesz. Úgy gondolom, csak részben.
A magyar pártszerkezet alakulása szerintem, ebben eltér a véleményem Tölgyessyétől, még mindig lezáratlan folyamat. Talán abból a zsákutcából már kikerültünk, amit a kétpártrendszer jelentett volna. Ismeretes, hogy a magyar választási rendszer a nagy pártoknak kedvez. Ezen még erősített az a – nézetem szerint elhamarkodott – döntés (az MDF vitte keresztül a 90-es évek elején), miszerint a parlamentbe való bejutás küszöbe nem négy, hanem öt százalék lett. Függetlenül attól, hogy merre vezet a mostani MDF útja, kétségtelennek látszik, hogy van egy olyan választói réteg, amelynek nem elegendő a két nagy által kínált vagy-vagy választási lehetőség. A magyar társadalomnak olyan szegmensei is vannak, amelyeknek nincs parlamenti képviseletük. Gondolok elsősorban az agrárvilágra és a falusi lakosságra. Bizonyára nem véletlen, hogy épp ebben a közegben viszonylag kevesen éltek választójogukkal.
Igazi nehézséget jelent nekem a véleményformálók és a politikai közvélemény többsége által elfogadott nyelvezet. Ezen a terepen a mai polgári oldal, a diktatúra leváltásáért fellépő politikai erők igen jelentős vereséget szenvedtek el 1990 után. Olyan kulcsfogalmakra gondolok, mint például mi a baloldal. Sikerült külföldön és idehaza is elfogadtatni az utódpártot az európai szociáldemokrata pártcsalád részeként. Nyilvánvalóan fontos nemzetközi politikai és gazdasági érdekek tették ezt lehetővé. Ugyanakkor számos tekintetben még különbözik a hazai demokrácia a nyugat-európai országokétól. Az MSZP egyáltalán nem azonos versenyhelyzetben indult 1990-ben, mint a többi párt. Infrastruktúrája, kapcsolathálózata a korábbi monopolhelyzet kiváltságaira építhetett. Mai médiaelőnye is részben visszavezethető a kádári tömegtájékoztatás meglehetősen sikeres tudatformálására. Kitűnően tudott élni az MSZP azzal, ami a gulyáskommunizmus évtizedeiben rögzült a társadalom többségének a tudatában (például a keresztyén egyházak negatív megítélése). Vagy azzal, hogy a politikában a baloldal eleve valami pozitívumot, a jobboldal negatívumot jelent. Ne feledjük, milyen hosszú volt ez a szakasz, s hogy mit tanultak nemzedékek az iskolákban.
Nem értek egyet Tölgyessy okfejtésének azon kitételeivel, amelyekben túl nagy hangsúlyt fektet bizonyos özönvíz (1945) előtti társadalomtörténeti előzményekre. Képtelenségnek tartom azt az utalását, mintha bármily tekintetben a Fidesz a két világháború közötti antiliberális hagyomány örököse volna. Ugyanígy kétkedve fogadom azt az állítását, miszerint a polgári radikális értelmiség többsége már harmadszor a szocialistákat választotta. Az SZDSZ szavazóit nevezi polgári radikális értelmiségnek, s ha a jelenlegi liberális párt szellemi örökségében esetleg fontos helyet foglalnak is el a XX. század elejének polgári radikális gondolkodói, a körülményekből adódó eltérések igen jelentősek; nem beszélve arról, mekkorák a különbségek az akkori vagy akár a két világháború közötti, netalántán 1945 utáni (például Kéthly Anna) szociáldemokraták és a mai szocialisták között. Az SZDSZ és az MSZP mai érdekszövetsége mögött ennél lényegesebb hatalmi és gazdasági érdekek húzódnak. Egyedülálló alakzat – nemcsak Magyarországon, de egész térségünkben – a most választásokat nyerő Magyar Szocialista Párt. Sehol nem rendelkezik Közép-Európában ekkora súllyal az egykori állampártból sarjadt politikai erő. Ezt a jelenséget érdemes szintén sine ira et studio vizsgálni. Nem csupán a kádári gulyáskommunizmus mentális továbbéléséről van szó. Nálunk 1989–90-ben ezúttal nemcsak a „nyakazás” maradt el, hanem a társadalmi méretű szembenézés is a diktatúra örökségével. Úgy érezhették az emberek, mintha a folyamatosság legalább akkora volna, mint a megszakítottság. Semmilyen valós számadást nem kapott arról a magyar polgár, hányadán állt az ország, hogy a szerény (mondjuk Ausztriához képest) életszínvonalnak mekkora eladósodás volt az ára. Közös mulasztása ez az egész rendszerváltó elitnek (ha volt egyáltalán ilyen), a médiának és az első koalíciós kormánynak.
Az MSZP mögött a multinacionális cégek, előtte a szociális támogatást váró „hárommillió koldus”. Abszurdnak tekinthető, hogy ma ez a nagy párt részint a nagytőkés elit, részint a kisemberek képviseletére kíván vállalkozni. Bármily furcsa a párhuzam, nekem bizonyos szempontból a két világháború közötti Egységes Párt jut az MSZP-vel kapcsolatban az eszembe. Ég és föld a különbség a két politikus között, de ugyanilyen heterogén volt a Bethlen István vezette politikai erő, mint Gyurcsány Ferencé. Hosszú ideig sikerült birtokolnia a parlamenti többséget. Igaz, gazdasági eredmények tekintetében nem lehet egy lapon említeni a két politikai alakulatot.
A Fidesz és Orbán Viktor bírálatában sok megfontolásra érdemes gondolatot olvashattunk Tölgyessy írásában. Mindazonáltal a Fidesz elnökével kapcsolatos kitételeket némiképp túlzónak és szubjektívnak érzi az olvasó. Amennyire egyet lehet érteni a behízelgő tanácsadókra tett megjegyzésekkel, legalább annyira kérdéses, hogy a meg nem hallgatott tanácsadók között nem volt-e ott véletlenül maga az elemzés írója is. És akkor arra gondolhatunk: ő szintén rajta van a képen, és soraiban ott bujkál esetleg személyes háttérbe szorulásának a ténye. Mintha elemzésében nem akarta volna kellőképpen figyelembe venni, évek óta milyen lejáratási kampány célkeresztjében volt és van Orbán. És ennek a hadjáratnak az oka sem lehet közömbös. A polgári oldal meghatározó politikusáról van szó. Aki – úgy látszik – képes levonni a tanulságokat. Amiképp az első választási forduló után, úgy a frakciószövetség ígéretes kezdeményezésével is. Számomra nem kétséges, Orbán Viktor háttérbe vonulása mindenekelőtt a „rendszert” építő koalíciós erők érdeke volna.

A szerző az MDF egykori alelnöke