A XX. századi japán irodalom nemzetközileg legismertebb alakja Misima Jukio, aki negyven regény és számos dráma szerzője, de írt elbeszéléseket, esszéket is. Emellett színészként és rendezőként is több film fűződik a nevéhez. E kivételesen gazdag életmű egyik érdekes, mély darabja a Handzso (A legyező), amelyet Misima a nó színházból inspirálódva írt. Ennek egyik jellegzetessége az egyszerűség, a színpad nem áll nagy díszletelemekből és nem használnak sok kelléket sem, ellentétben a kabukival vagy a modern színházzal.
A szeretet rétegeit boncolgatja a Handzso (A legyező) című előadás
Mattia Sebastian Giorgetti, a darab rendezője szerint a nó színház és a görög színház nagyon különbözik egymástól, de a gyökereik azonosak: az együttérzés hiánya, a rettegés, a várakozás, az igazságkeresés, a szerelem és a szeretet áll a középpontjukban. És ezeket az archetípusokat járja körül e dráma is, különös tekintettel a szeretni és szeretve lenni kérdéskörre.
Az előadás Hanako, a fiatal művésznő kínzó, őrületbe hajló várakozását viszi színre, megrendítő kifinomultsággal tárva elénk a szerelem, az identitás és az őrület örök témáit. Misima Jukio darabja azért is zseniális, mert nem a történetmesélésre helyezte a hangsúlyt, hanem arra, hogy Hanako, az őt védelmező, féltő barátnő és az őt elhagyó férfi vívódásán keresztül bemutassa az emberi lélek legmélyebb és legellentmondásosabb rétegeit.
A szerelemre és a szeretetre sokféleképpen tekinthetünk, amit a Handzso (A legyező) szereplői érzékenyen meg is mutatnak, hiszen más-más perspektívát képviselnek. Ám egy dolog közös bennük: mindhárman vágynak a szerelemre, szeretetre.
Az olasz rendező hírnevét annak köszönheti, hogy képes a hagyományos elemeket kortárs érzékenységgel vegyíteni, ezt láttuk most is, hiszen Anna Germani, Elisa Bruschi és Alessandro Miano a legmélyebb érzéseiket hozták felszínre ebben a szürreális drámában, amelynek kulcseleme a várakozás. A várakozás, amelybe mind a hárman beleőrülnek.
A sejtelmes, sötét, álomszerű térben a színészek arcát, mozdulatait figyelve megfogalmazódtak bennünk lényeges kérdések: Van-e értelme a szeretetre és a szerelemre várni, miközben elveszítjük önmagunkat? Mi történik, ha alapvető érzelmi igényünk sérül, soha nem teljesülhet be? Elég lehet-e az a boldogsághoz, ha mások szeretetét látjuk kivirulni? A szereplők minimális eszközzel, de annál nagyobb szenvedéllyel megadták a választ és az előadás végén még a legyező is előkerült, ami nem más, mint a szerelem legtisztább formájának, a várakozásnak szavakkal nehezen kifejezhető szimbóluma.
