Kirakatéletek és az atomháború réme – megnéztük a Wonderful World című darabot

Louis Armstrong egykor egy csodálatos világról énekelt, de vajon mihez kezdtünk ezzel az örökséggel? A Budapest Táncszínház új produkciója a hamis kirakatéletek és a forrongó jelenünk mögé néz, felvillantva a háborúk és a belső frusztrációk rémét. Sághy Alexandra legújabb darabja azonban a súlyos témák ellenére sem hagyja csüggedni a nézőt: a küzdeni vágyás, a női lélek könnyedsége és a professzionális tánckultúra végül felemelkedést és tiszta energiát hoz a színpadra.

Fotó: Balogh Dávid

Sághy Alexandra és Varga Donát tánca Fotó: Balogh Dávid

A művésznővel nemrégiben készítettünk egy hosszabb interjút, ahol természetesen a készülő darabra is kitértünk. Akkor már több hónapos próbafolyamaton voltak túl, így Sághy Alexandra pontosan tudta, mit szeretne a Wonderful World című előadással üzenni: 

Egy jazzbár a helyszín, ahol a „kirakatéletek” mögötti belső frusztrációkat keressük. Engem nem annyira az életrajzi tények érdekeltek, inkább a dalok hangulata és az a szegregáció, amit Armstrongnak át kellett élnie. A darabban eltorzítjuk a What a Wonderful Worldöt is, jelezve, hogy a világban ma is nagy bajok vannak. Ez egyfajta vízió, amit anyaként is nagyon fájdalmas látni, hiszen nem mindegy, milyen világot hagyunk a gyerekeinkre. A darab vége mégis a küzdésről szól: a táncosok repetitív, nehéz mozgások után is felállnak és újrakezdik.

Ezt a küzdeni vágyást éreztük a darab végén mi is. Így nem lehangoltan, hanem dúdolva távoztunk a Nemzeti táncszínházbeli bemutatóról, ugyanis a koreográfus nem akart ránk erőltetni egy depresszív, torz világképet. Érezhető az előadásban a női lélek könnyedsége, ami azonban következetes és kemény munkával társul.

Fotó: Balogh Dávid

Külön kiemelnénk a darab videómapping részét, ami tulajdonképpen egy olyan fényfestést jelent, amely kiszélesíti és mélyebb tartalommal tölti fel a színpadon látható univerzumot. 

Az előadás drámai csúcspontján olyan fényfestést láthatunk, ami a világot darabokra szakítja. Majd a táncosok összeesnek a rájuk nehezedő történések súlya alatt, ami egy atombomba felrobbanását idézi meg. Így a forrongó jelenünkre reflektáló darab atmoszféráját szétszabdalják a fegyveres konfliktusok, felvillantva egy pusztító atomháború rémét is. 

Azonban a táncosok nem hagyják magukat, felemelkednek és erőteljes mozgásokkal jelzik összetartozásukat, így emlékeztetve minket arra, hogy egy nagyobb rossz ellen mindig érdemes és fel is kell lázadni. Hiszen nem tehetjük meg, hogy egyéni problémáink eltérítsenek bennünket a valódi fókusztól, ami egy csodálatos világ megteremtése, amelyet örökül hagyhatunk gyermekeinknek.