„A mai fiatalokból hiányzik az éhség” – exkluzív interjúnkban Sághy Alexandra koreográfus őszintén vall a szakma nehézségeiről

Húsz év a színpadon, több szakmai díj és egy folyamatosan megújuló alkotói pálya. Sághy Alexandra koreográfus és táncművész, a Budapest Táncszínház művészeti vezetője ritkán ad interjút, de a Lugassal most kivételt tett. Mesélt a generációs különbségekről, a fizikai fájdalommal való küzdelemről és legújabb darabjáról, amely a jazzbárok füstös világán keresztül mutat görbe tükröt a mának.

Fotó: Kurucz Árpád

– Hogyan látja a mai fiatal táncosgenerációt a saját indulásához képest?

– Őszintén szólva látok egyfajta különbséget a hozzáállásban. 

A mai fiatalok jobban szeretnek csak úgy „beleélni” a világba, gyakran nincs meg bennük a tudatos célirányosság. Szeretnek improvizálni, de nem látom rajtuk azt a fajta éhséget a tudásra, amit én éreztem. 

Jómagam a szakmai életem első tíz-egynéhány évében mindig félretettem a pénzemet, és amint megkaptuk az egy hónap nyári szabadságot, már mentem is külföldre tánckurzusokra. Meg voltam őrülve, hogy lássam, mi történik Hollandiában, Olaszországban vagy Spanyolországban. Saját magam képeztem önmagam, mert érdekelt, mi van máshol, mi az a tudás, amit beépíthetek. A maiaknál ritka az a profi táncos, aki a szabadidejében is elmegy kurzusokra; ők inkább csak hagyják, hogy sodorja őket az élet. Engem Béla fanatizmusra nevelt: minden áldott nap tréningeztem, mert úgy éreztem, későn kezdtem, és lemaradásom van. Ez a fajta megszállottság ma már ritkább.

Fotó: Kurucz Árpád

– Az alkotási folyamata során mi adja a kezdőlökést? Mennyire más egy irodalmi alapanyaggal dolgozni?

– Minden darabomhoz máshonnan jött az inspiráció. A Balance egy belső állapot, egy párkapcsolati egyensúlykeresés lenyomata volt, amikor valami nem klappol az ember életében. A Három nővér ötlete pedig onnan jött, hogy nagybátyám, Gálffi László színművész révén sokat jártunk az Örkény Színházba. Néztem az előadást, és azon járt az agyam, milyen zseniálisan meg lehetne ezt csinálni kortárs tánccal. Olyan hívószavak vezettek, mint a magány, az elvágyódás vagy a monotonitás, amik képekké álltak össze a fejemben. A Viszlát a levegőben!-nél viszont egy akrobatikusabb világ vonzott, kortárs cirkuszi előadások inspiráltak. Ott az volt a cél, hogy ne különálló akrobatikus elemeket mutassunk be, hanem egy folyamatos, összefüggő mozgássort alkossunk, ahol az egyik elemből jön a következő. Juhász Péter, a Flashingpix alapítójának vizuális látásmódja, animációi és vetített díszletei is sokat segítettek abban, hogy újszerű legyen a végeredmény. 

A Kötelék című darabomat pedig egy könyv, Orvos-Tóth Noémi Örökölt sors című műve ihlette. Rengeteget gondolkodtam a viselkedésmintákon, azokon az automatizmusokon, amiket magunkkal hozunk. Ahhoz, hogy ezeket le tudjuk tenni, először rá kell jönnünk, mik ezek, ehhez pedig sokat kell visszatekinteni az időben. 

Szeretek ezeken a kérdéseken „morfondírozni”: mi történt a gyerekkoromban, milyenek voltak a régebbi párkapcsolataim, milyen minták mozgattak? Ez a darab végül is ezt a belső keresést hozta felszínre. Itt is fontos volt a látvány, pókhálószerűen kötöttünk fel rengeteg anyagot, mintegy szimbolizálva az emberek közötti kusza kapcsolati rendszereket, illetve azokat használtuk a táncosokkal – ráugrottak, belengették őket –, ami egy egészen őrült lendületet és dinamikát adott az előadásnak.

– Mennyire változott meg a viszonya a táncosokkal, amióta ön irányítja a próbákat?

– Érdekes helyzet, mert most már én vagyok a rangidős a társulatban. A legfiatalabb táncosunk majdhogynem feleannyi idős, mint én. Régebben együtt buliztam a kollégákkal, de ma már más dolgok érdekelnek. 

A párommal kiköltöztünk az agglomerációba, így a munka után az az elsődleges vágyam, hogy a kertemben lehessek a gyerekkel. 

A táncosoknak talán egy kicsit rémálom, hogy én mindig itt vagyok, minden próbát és előadást látok. Ha vendégkoreográfust hívunk, ő betanítja a darabot, aztán felül a repülőre és elmegy. Én viszont itt maradok, és még hozzányúlok a darabokhoz, még a bemutató után is finomítom őket.

– Beszéljünk a technikai részletekről. Mi az a „floorwork”, és miért fontos a kortárs táncban?

– A floorwork, vagyis a talajtechnika lényege, hogy a saját testsúlyunkat és a gravitációt használjuk a mozgáshoz. Amikor valaki nem jól használja a talajt, annak az első jele, hogy lila-zöld foltok jelennek meg a testén. Meg kell tanulni puhán gördülni, úgy lemenni a földre, hogy közben az ember már „húzza fel” a központját, hogy kontrollálni tudja a mozdulatot. Ezt is oktatjuk a nyári kurzusainkon és az elit képzésünkön.

– Most éppen Louis Armstrong életműve foglalkoztatja. Hogyan áll össze az új darab?

– Egy jazzbár a helyszín, ahol a „kirakatéletek” mögötti belső frusztrációkat keressük. Engem nem annyira az életrajzi tények érdekeltek, inkább a dalok hangulata és az a szegregáció, amit Armstrongnak át kellett élnie. A darabban eltorzítjuk a What a Wonderful Worldöt is, jelezve, hogy a világban ma is nagy bajok vannak. 

Ez egyfajta vízió, amit anyaként is nagyon fájdalmas látni, hiszen nem mindegy, milyen világot hagyunk a gyerekeinkre. A darab vége mégis a küzdésről szól: a táncosok repetitív, nehéz mozgások után is felállnak és újrakezdik. 

Én szeretek hosszan dolgozni, nem futószalagon gyártom a darabokat, ezt az alkotásomat is átgondoltan készítem Varga Donát táncművésszel, akivel közösen koreografáljuk a június 3-án látható What a Wonderful World című bemutatónkat a Nemzeti Táncszínházban.

Fotó: Kurucz Árpád

– Mennyire enged teret a táncosok egyéniségének a próbateremben?

– Van egy vezérfonal a fejemben, de a teremben sokat improvizálok. Be kellett látnom az évek alatt, hogy ami nekem jól áll, az nem biztos, hogy minden táncosra igaz. Igyekszem kihozni belőlük a maximumot, megmutatni a legjobb oldalukat. Mivel régóta ismerem őket, tudom, kinek mi az erőssége. Ha valami nem tetszik, vagy látom, hogy nem működik az adott alkaton, akkor változtatok rajta. A darab számomra olyan, mint egy puzzle: az elején még stresszelek, hogy hogyan fognak összeállni az elemek, de a végén nagyon jó érzés látni, ahogy kialakul a teljes kép.

– Mennyit változtatott az életén az anyaság?

– Teljesen átalakult a fókusz. Régen reggeltől estig a színházban éltem. Ma már sokkal koncentráltabban kell dolgoznom, hiszen mennem kell Anniért az iskolába. A reggel hatórás kelés a táncoséletmód mellett igazi kín, de a családom a kezdetektől rengeteget segít. Anyu velem jött mindenhová, amikor Anni még baba volt. 

A gyerek mellett kevesebb időm van gyakorolni, a társulat tréningjén részt venni, és persze a több mint húsz év aktív mozgást is érzi már a testem. A derekam a gyenge pontom, de szerencsére jól regenerálódom. Komoly sérülésem sosem volt, ami ebben a szakmában nagy szó.

– Hogyan látja magát tíz vagy húsz év múlva?

– Most egyértelműen a család és a nyugalom van a fókuszban. Minél inkább szeretnék elszakadni a városi léttől. 

Egy nagy telken, egy erdő szélén tudnám magam elképzelni, ahová nem lehet csak úgy belátni. 

Bár Egyiptomban születtem, és rengeteget utaztam a világban, a jövőmet azonban mindenképp itthon, a csendben és a családi békében látom, távol a világ zajától.

Interjúnk elkészülte után érkezett a hír, hogy Sághy Alexandra idén is elnyerte az év legjobb alkotója díjat. A Magyar Táncművészek Szövetségének szakmai elismeréséhez ezúton is gratulálunk!