Földi Béla: Egy művésznek a közéleti kérdésekben is egyenesnek kell maradnia

Földi Béla koreográfus hisz a felelősségben, ezért olyan táncművészeti darabokat alkot, amelyek segítenek az embereknek, hogy értelmezzék a világot és benne önmagukat. A Budapest Táncszínház alapítója hatalmas nemzetközi tapasztalatát is felhasználva fejlesztette ki gazdag technikájú tánctudását, amit már táncosok generációinak adott át nagy gondossággal. Az idén 35 éves együttes mestere interjúnkban kifejti, miért nem állt be a deviáns kortárs tánctrendek mögé, és miért tartja fontosnak, hogy egy művész a közéleti kérdésekben is egyenes maradjon.

Földi Béla koreográfus, a Budapest Táncszínház alapítója Fotó: Polyák Attila

– Évtizedek óta meghatározó alakja a hazai táncéletnek. Jól tudom, hogy Raza Hammadival közösen honosítottak meg Magyarországon egy jazztáncstílust?
– A valóság ennél árnyaltabb. Amikor azt mondjuk, jazztánc, a legtöbben nem tudják pontosan, miről van szó, ugyanis ez a stílus is rendkívül sokféle. Bob Fosse világa például egészen más, mint amit a West Side Storyban láthatunk – utóbbira talán elsőre nem is mondanánk, hogy jazztánc, pedig az, egy Jerome Robbins-féle irányzat. Raza Hammadi nagymestere Matt Mattox volt, aki egy teljesen egyedi jazztáncstílust hozott létre.

Földi Béla beszélgetésünkben arra is kitért, miért nem állt be a deviáns kortárs tánctrendek mögé. Fotó: Polyák Attila

– Ez mikor történt?

– A 60-as években, amikor Mattox Amerikából átjött Európába. Tanított az angol Királyi Táncakadémián is, majd Párizsban kötött ki, ahol egy arab kisfiú, Raza Hammadi bement az órájára, és ott is ragadt. Matt Mattox együttest alapított, amit visszavonulása után Hammadi vett át. Én egy nemzetközi tanfolyamon találkoztam először vele, ahol jó barátság szövődött köztünk. Több mint húsz éven keresztül szerveztem neki hazai kurzusokat, és számos helyen koreografált Magyarországon.

– Mikor és hogyan köteleződött el a tánc mellett?

– Jeszenszky Endre, vagyis Jesza tanítványa vagyok. A rendszerváltás előtt Magyarországon alig voltak magániskolák, a táncművészetet a klasszikus balett és a néptánc uralta. Jesza, aki operaházi táncos volt, saját iskolát nyitott. A külföldre távozott táncos barátai folyamatosan küldték neki a szakmai újdonságokat a világ minden tájáról. Ezek alapján kezdett el jazztánccal foglalkozni, és ezt tanítani a gyerekeknek. Akkoriban a „Jeszenszky jazzbalett” fogalom volt. Amikor a 70-es évek végén odakerültem hozzá, ez elképesztően népszerű és modern dolognak számított.

– Hogy került közel a tánchoz? Családi indíttatás állt a háttérben?

– Ó, nem, ez óriási véletlen volt. Talán édesapám révén volt egy olyan adottságom, hogy ha zenét hallottam, ha egy szobában ültem is, akkor „repültem”. Nekem olyankor kitágult a világ. De valójában semmi közöm nem volt a tánchoz. Aztán 17 évesen, amikor elkezdett érdekelni a másik nem, a diszkóban lehetett ismerkedni, a Kertészeti Egyetemen pedig minden hétvégén nagy diszkók voltak táncversennyel. Egy lánnyal duettet alkotva megnyertük az egyiket, mire többen mondták, hogy tanuljak táncolni, mert ügyes vagyok. Nem értettem, miről beszélnek: azt hittem, már tudok táncolni. De a kisördög nem hagyott nyugodni, így kötöttem ki Jeszánál, és hét évre ott is ragadtam a mesternél. 

Volt egy szerencsés alapmentalitásom: soha nem voltam elégedett. Mindig többet akartam tudni, és ha valahol már elértem egy jó szintet, gyorsan elmentem oda, ahol újra az utolsó sorba kellett állnom.

– A folyamatos fejlődés igénye vitte külföldre is?

– Pontosan. Itthon már jegyzett szakember voltam: koreografáltam a tévében, a Moulin ­Rouge-ban, tanítottam a Rockszínháznál. Készítettem show-t Szűcs Juditnak, a Hungáriának, sőt én tanítottam be a gidákat Szikora Robinak is. Éreztem azonban, hogy nem ez az én utam. Mivel itthon még nem volt meg a profi kortárs tánc kultúrája és struktúrája, elmentem Párizsba, Bécsbe, Amszterdamba. Így ismertem meg Hammadit is, az Impulse Dance fesztiválon. Egyszer láttam kiírva a Mattox-technika kurzust, és nagy mellénnyel bementem Raza órájára. Pillanatok alatt kiderült, hogy semmit nem tudok, itt teljesen más volt a koordináció, a dinamika és a technika. 

Az Impulse-ra a világ krémjét hívták meg, és ezek között ott volt ez a vékony arab férfi, aki úgy nézett ki, mintha nem lenne mit ennie. De kiderült, hogy úgy tud táncolni, mint senki más. Akkor eldöntöttem: ezt meg kell tanulnom az elejétől a végéig.

Fotó: Polyák Attila

– A technikai sokszínűség és felkészültség nagyon átjön a Budapest Táncszínház darabjain. Hogyan épül fel ez az egyedi stílus?

– Ha valaki megnézi az előadásainkat, láthatja, hogy bár a táncosok technikai szintje egységesen magas, minden darabunk más karakterű. Folyamatosan keressük az innovációt, hogy minél sokoldalúbban fejezhessük ki magunkat. Régóta tanítok az egyetemen és a világ számos pontján, és ma is vallom: a tánc nagyon hasonlít a verbális kommunikációhoz. 

Minél gazdagabb a szókincsed, annál pontosabban tudsz fogalmazni. Ha ismered a tested lehetőségeit, a fizika törvényeit, Newton elveit és azt, hogyan lehet ezeket kontroll alatt tartani. Akkor leszel sokoldalú. Így van esélyed arra, hogy ne körülbelül definiálj valamit, hanem pontosan.

– Még mindig minden nap tréningezik?

– Hatvannyolc leszek júliusban, de ma is gyakoroltam. Folyamatosan keresem az újdonságot. Most éppen a Müpában mutatjuk be a Toldit. Izgalmas feladat, hogy Arany János vagy József Attila mondatszerkesztésének gazdagságát hogyan lehet megfejteni a tánc nyelvén.

– Márquez Száz év magányából is készült egy nagy sikerű darabjuk. Egy ilyen összetett művet hogyan lehet a tánc nyelvére lefordítani?

– Ez speciális eset volt, mert két nagyszerű színész, Gálffi László és Kerekes Éva is szerepelt benne. Ehhez kapcsolódott egy olyan képi világ, amely kiszélesítette a verbális üzenetet. 

Amikor beszélgetünk, a partner a saját kulturális szintjén fogadja be és fordítja le a hallottakat, de látni nem biztos, hogy látja azt, amit egy koreográfus. Mi felrakunk a színpadra egy látvány- és érzelmi világot, és úgy definiáljuk az intellektuális mondanivalót, ahogy azt csak mi látjuk. 

Ez ad egy vázat, amelybe a néző belehelyezheti a saját életét, emlékeit, akár a könyvvel kapcsolatos élményeit is. A Száz év magány olyan gazdag mű, hogy egy órába nem lehet belesűríteni az egészet. Mi arra fókuszáltunk, hogyan esik egy család száz év alatt újra és újra ugyanazokba a hibákba. Márquez zsenialitása, hogy Macondóból kiindulva az egész emberiséget és az emberi sorsot tudta láttatni.

Fotó: Polyák Attila

– Mi inspirálja az alkotásban?

– Nincs konkrét „ihletszék”, amelyre ráülve megérkeznek az ötletek. Inkább hallok valamit innen is, onnan is. A Budapest Táncszínház története soha nem volt egyszerű: az állami finanszírozásunk 1997-ben kezdődött el. Szerencsém volt, mert akkor még csak két koreográfus dolgozott itthon: Seregi László és Markó Iván. Tanítottam az együttes mellett a Madách Színházban, sőt ott koreografáltam is. Aztán 2000 környékén a határok megnyitását követően alakult egy olyan közeg, amely szerint csak a társadalomkritikus, polgárpukkasztó vagy deviáns kortárs tánc az értékes. Én nem ilyen vagyok, ezért nem csináltam. Emiatt az akkori döntéshozók drasztikusan megvágták a támogatásunkat. 

De én vallom, hogy az üléspontom nem határozhatja meg az álláspontomat. Az, hogy hova születünk, adottság, de az, hogy milyen értékek mentén élünk, rajtunk múlik. Számomra az álláspont a tisztesség, a munka, a haza és a másik emberben az ember meglátása. 

A művészettel segíteni akarok az embereknek, hogy értelmezzék a világot és önmagukat. Én vagyok az egyetlen ma Magyarországon, akit a szakmai szövetség húsz éve folyamatosan érdemes művész díjra terjeszt fel, de valahogy mindig kimaradok, miközben a tanítványaim már megkapták.

– Harmincöt éves az együttes, és most már saját bázisuk is van, a Depó.

– Igen, ez óriási dolog. Hosszú és nehéz harmincöt év van mögöttünk, rengeteget kellett küzdenem a fennmaradásért. De most itt ülünk a Depóban, ami végre a Budapest Táncszínházé. Szeretném, ha egy olyan kortárs színházi központ lenne, ahol a szakmaiság mellett ott van az empátia és a szeretet is. Itt a padló ruganyos, vigyázunk a táncosok ízületeire, van padlófűtés – a szakmai igényesség nálam a körülményeknél kezdődik.

– Mivel készülnek a jubileumi évre?

– Művészeti vezetőnk, Sághy Alexandra lett az év alkotója a Kötelék című darabjával, ami az öröklött múlt témáját boncolgatja. Most Louis Armstrong élete ihlette meg, a Csodálatos világ bemutatója június 3-án lesz a Nemzeti Táncszínházban. Ez a darab arról szól, hogyan épített egy New Orleans szegénységéből érkezett kisfiú egy csodálatos világot, miközben a ma emberének, akár ha Nyugat-Európára gondolunk, mindene megvan, mégis háborúkat és borzalmakat szít.

Fotó: Polyák Attila

– Az előadás tehát reflektál a ma esemé­nyeire is?

– Beszél a körülöttünk lévő világról. Hogy mit lát az egyik ember a másik emberben. Lesz egy kétnapos konferenciánk júniusban kerekasztal-beszélgetésekkel, és egy háromhetes nemzetközi kurzusunk is, amit már huszonöt éve töretlenül megrendezek. Meghívtuk a nagy néptáncegyütteseket, a Pécsi Balettet és a győrieket is – szinte mindenhol van barát vagy tanítvány, így örömmel jönnek. Novemberben pedig nagyszabású gálával zárjuk az évet. Kaptunk most némi állami támogatást, ami nagy segítség, mert tavaly majdnem végünk volt.

– Hogyan látja a jövőt?

– Sehol nem könnyű most. Ami Európában történik, az az egész világra kihat. Ha végignézzük a múltat, a világháborúkat vagy az ideológiák nevében elkövetett gyilkosságokat, látjuk, hova vezet a gyűlölet. 

Aki nem ismeri a múltat, azt bármivel meg lehet etetni. Most a szomszédban háború van, és ijesztő felelőtlenséggel beszélnek atomfegyverekről. És azért azokban, akik nagyon verik a mellüket, de egész életükben nem nagyon csináltak semmit, azért nem kellene megbízni, nem igaz?

– Magyar Péterre gondol?

– Legyünk őszinték: ő egy báb. Lehet máshogy gondolkodni a világról, mert miért ne lehetne? Csak akkor legyen egy valódi alternatíva. Látjuk, mi történik 2015 óta Európában. Hát kinek jó ez, ami megy itt a migrációval meg a háborúval? Orbán Viktornak igaza van: a segítséget kell oda vinni, ahol baj van, nem a bajt idehozni. Hát nem egyszerű? De, az.

A Lugas interjúsorozatában Földi Béla Sághy Alexandra koreográfusnak adta át a stafétát. A vele készült interjúnkat három hét múlva olvashatják.