A Metallica elkényeztetett minket, és még nincs vége + galéria

Aki stúdióhangzást várt, valószínűleg csalódott (kellemesen?), aki tinédzserévei kelletlen báját kereste ezen az estén, úgyszintén, és nem meglepő módon az is, aki még mindig arra vár, hogy újra megérintse a Jason Newstead-korszak atmoszférája. A Metallica stadionkoncertjeit többnyire ezen szempontok mentén szokás bírálni, miközben elsiklanak az idő múlásának egyszerű ténye felett. Mindehhez jön még az örök kérdés: vajon Lars Ulrich megtanult már dobolni? Lehet vitatkozni e felvetések relevanciáján, a lényeg mégis az, hogy a valaha volt legnagyobb thrash metal zenekar tud valamit: organikusan építkezni. A Metallica-család mára négygenerációssá bővült, és semmi nem utal arra, hogy a történet itt véget ér. Koncertkritika.

Fotó: Vémi Zoltán

A furcsa geg után 2008-ba utaztunk, a Death Magneticről hangzott el két dal, a nagyívű ballada, a The Day That Never Comes, majd a lüktető groove-ok dominálta Cyanide. James Hetfieldék megemlékeztek egykori zenekari tagjukról, a tragikusan fiatalon, mindössze 24 évesen elhunyt Cliff Burtonről is. Az Orion a Metallica egyik legmélyebb dala, a Master of Puppets albumon szereplő ikonikus instrumentális szám Cliff Burton zenei testamentuma, amely a néhai basszusgitáros emlékdalává vált, a temetésén is ez szólt. A zenekar egyébként évtizedekig egyáltalán nem játszotta a dalt, 2006-ban adták elő először teljes egészében, azóta rendszeresen játsszák a koncerteken. A nyolcperces monumentális opusz után maradtunk a lírai íven, a koncert ezen pontján sóhajthattak fel a mainstream Metallica-fanok, felcsendültek ugyanis a Nothing Else Matters első taktusai. Egy korszakos dal, amely debütálásakor megosztotta a rajongókat, a keményvonalas thrash metal fanok úgy érezték, a zenekar elárulta a gyökereit a sikerért. A szirupos balladának csúfolt dal ugyanakkor ezzel párhuzamosan megnyitotta a kapukat egy olyan közönség előtt, amely korábban nem tudott vagy nem akart kapcsolódni a műfajhoz. A metal demokratizálása összességében jót tett a zenekarnak, és kétségtelen, hogy 

ez az a dal, ami miatt a kissrácok gitárt ragadnak, 

ami miatt rockzenészek akarnak lenni.

(Fotó: Vémi Zoltán)

„Do you want heavy? Metallica gives you heavy!” (Kemény zenét akartok? A Metallica megadja nektek!) – ordított a mikrofonba éles váltással James Hetfield, a szakavatottak ebből pedig már ki is találták, mi következik. A Metallica egyik legmeghatározóbb és legsúlyosabb dala, az ikonikus 1991-es, The Black Album húzótrackje, a Sad But True. Ezzel fel is tették a koronát az estére, mi pedig éreztük, sajnos közeledünk a buli végéhez, de jött még egy ütős blokk. A Seek & Destroy–Battery–Fuel hármasán keresztül tulajdonképpen 

a Metallica esszenciája mutatkozott meg: a korai, nyers, kompromisszummentes tételtől a komplex, A kategóriás thrash mesterművön át a slágeresebb, stadionkompatibilis hard rockig. 

A teljes extázist a záró monstre sláger, a Master of Puppets zárta, amit nehéz máshogy kommentálni, minthogy mesteri volt.

(Fotó: Vémi Zoltán)

Ami a körszínpados koncepciót illeti, azok, akik a Snake Pitbe (a színpad ölelésében kialakított exkluzív állóhelyes zóna) vásároltak jegyet, nyilvánvalóan élvezték a metal félisteneinek közelségét, és mivel a zenészek folyamatosan körbe-körbe mozognak, így mindenki kap belőlük egy-egy közelebbi pillanatot. Persze, épp ez a futóversenyérzet az, ami másnak zavaró lehet. Szóval ezzel kapcsolatban is megvannak a prók és a kontrák, a hangzás kétségkívül nem lehet tökéletes egy stadionkoncerten, most valami olyasmit sikerült kikísérletezni, ami feltehetően még a legszigorúbb kritikusokat is elbizonytalanítja: mégiscsak lehet jól hangosítani egy stadionkoncertet? Csak olykor éreztük, hogy „összeszólnak” a hangszerek, de nagy meglepetésünkre egyszer sem álltak össze artikulátlan hangmasszává. És hogy Lars megtanult-e dobolni? Erre csak egy grunge-ból hozott klasszikussal tudok válaszolni: „oh well, whatever, nevermind”, ami annyit tesz, „nos, tökmindegy.”