Az alvó király

Európa-szerte ismerték a középkorban a hosszú időre elrejtőzött szentek és hősök legendáit, akik későbbi időpontban majd visszatérnek, hogy igazságot tegyenek.
E mondatípus érintkezik a feltámadás, illetve az örök visszatérés eszmekörével. A legismertebb tán az ephészoszi hétalvó ifjak esete, akik – heten – Decius császár keresztényüldözése elől egy barlangban rejtőznek el. Kétszáz év múlva ébrednek fel, és azt hiszik, csak egy éjszakát aludtak át. Egyiküket elküldik ennivalót venni. Az ifjú meglepetten látja, hogy a városkapura a régi bálvány helyére a kereszt van kifüggesztve. Amikor fizetésre kerül sor, mindenki meghökken, mert régi veretű pénzzel fizetne, amiért meggyanúsítják, hogy elásott kincsre bukkant. Elviszik a püspök, a helytartó, majd Theodosius császár elé, és amikor végre mindannyiuk ámulatára kiderül, mi történt valójában, mindenki leborul a „hétalvók” előtt.
Másik ismert történet hőse Barbarossa Frigyes császár, aki a monda szerint vitézeivel a Kyffhäuser-hegy barlangjában rejtőzött el. Meg kell várnia, míg veres szakálla akkorára nő, hogy háromszor körbeérje az asztalt, s míg a hollók hírül nem hozzák neki, hogy elhagyhatja rejtekhelyét. A brit szigeteken Arthur királyra alkalmazták a legendát. Ő, Merlin varázsló és a kerekasztal leghíresebb lovagja, Lancelot nem haltak meg, hanem egy titkos barlangban várják, hogy visszatérhessenek. Hasonló hiedelemből táplálkozik a mohamedánok mahdihite, a „rejtőző imámé”, aki az idők végén feltámad, s eltörli a föld színéről az igazságtalanságot.
Nálunk is sok változatban élt az elrejtőzött szentek és hősök legendája. Szent Istváné, Salamoné, Szent Lászlóé. A legismertebb tán a Csaba királyfié, aki fogyatkozó népével eltűnt a Tejúton, a „hadak útján”, hogy majd ázsiai rokonokkal megerősödve visszatérjen, és igazságot tegyen. Bár csak töredék legenda, amelynek a vége hiányzik, sokak képzeletét foglalkoztatta már Salamon király rejtélyes eltűnése. A Képes Krónika jegyzi: „Salamon kevesedmagával átkelt a Dunán, mely be volt fagyva. Aztán valami berekhez érkeztek, ott azt mondta embereinek, hogy pihenjenek, és nyugtassák meg lovaikat. Ő maga letette pajzsát, és úgy tett, mintha mindjárt visszatérne. Bement a sűrű erdőbe; emberei mit sem sejtettek – úgy ment el tőlük, hogy soha többé nem látták…”
Szép csángó mondát jegyzett le a közelmúltban Bosnyák Sándor néprajztudós: Szent László király a Szeret folyó partjára ültetett valaha egy fát, amely a magyarság sorsát jelképezi. Amikor a törökök jöttek, kiszáradt. Amikor kitakarodtak az országból, újra kizöldült. Amikor Rákóczi hadai letették a fegyvert, megint kiszáradt, és csak Kossuth csapatai érkeztekor lombosodott ki újra, igaz, nem hosszú időre. „Úgy maradott szárazon mind máig, és ki tudja, ki fog-e ződülni vaj eccer?” – zárta a történetet a klézsei mesemondó, Benke János.
Szent István királyunk a hőse annak a Kyffhäuser- és Arthur király-történetre némiképp emlékeztető legendának, amelyet Hajnal Ignác jegyzett le a XX. század elején egy Trencsén megyei szlovák faluban, Ócsadon. Eszerint a falu határában magasodó, 1200 méteres Racsa-hegyen legeltető pásztor észrevette, hogy naponta eltűnik egy-egy báránya. Azt is látta, hogy egy barlang „nyeli el” a birkákat, de mivel a szűk nyílásba nem fért bele, bojtárját küldte le a föld gyomrába. A legénynek nyoma veszett, csak néhány nappal később került elő, és elmesélte, hogy a szűk járatokban való hosszas bolyongás után egy nagy föld alatti üregbe jutott, ahol lovon ülő és alvó katonák seregére bukkant. A lovak szundikálva botorkáltak fel-alá. A meghökkent bojtár a vitézek egyikében felismerte Szent István királyt, aki váratlanul felébredt, azt mondta a fiúnak: „Még nincs itt az ideje!”, majd újra elaludt. A szlovákság köreiben – elmélkedik Hajnal – a középkorban élt a „szabadító Szent István király kultusza”, és a XII–XIV. században számtalan templomot szenteltek a tiszteletére.