Egy évvel ezelőtt, 2005 februárjában egy prágai konferencián találkoztam az amerikai neokonzervatívok meghatározó kutatóintézetének tartott Project for a New American Century (PNAC) néhány munkatársával. Akkorra már régen napvilágot látott az a sajtóértesülés, miszerint a cseh titkosszolgálatok arról számoltak be, hogy Mohamed Atta, a 2001. szeptember 11-i terrortámadások operatív vezetője öt hónappal a New York-i ikertornyok romba döntése előtt a cseh fővárosban találkozott Szaddám Huszein ügynökével. Az elképzelés annyira vadregényesnek tűnt, hogy nem lehetett csodálkozni azon, amikor kiderült, még az FBI is megalapozatlannak tartja az értesülést, mivel bizonyítékai voltak arról, hogy Atta ez időben Floridában volt. Annál nagyobb volt az én csodálkozásom, amikor e derék neokonok, afféle katasztrófaturistaként, szabad idejükben, ha már ott voltak, kilátogattak arra a pályaudvarra, ahol Attát állítólag a cseh titkosszolgálat felbukkanni látta: saját szemükkel is látni szerették volna e mágikus helyet. (Talán saját hitüket erősítendő?)
Ámokfutás
Mindez már jóval az után történt, hogy David Kay, az amerikaiak Irakba küldött fegyverzetellenőre a megszállt országban folytatott több hónapos kutakodása után kijelentette: nem talált tömegpusztító fegyvereket. A biológiai, vegyi és atomfegyverek „eltűnése” pedig nemcsak hogy romba döntötte az Irak elleni invázió addigi első számú ürügyét, de jelentősen gyengítette azt a teóriát is, mely szerint Szaddám Huszein iraki elnök egykoron aktívan kereste a kapcsolatot az Al-Kaidával, hogy e fegyvereket átadva okozzon kárt Amerikának.
A jelenet abszurdnak hatott, és elgondolkoztatott: vajon valóban csupán hideg számítás, racionális érvrendszer van a terrortámadásokra kiötlött amerikai válaszlépések mögött, vagy talán épp a legjelentősebb lépések ugyanolyan ideológiai szűklátókörűséget sejtetnek, mint az, amikor a Prágába látogató amerikaiak egy hangulatos kocsma helyett a kevésbé idilli látványt nyújtó prágai pályaudvaron töltik idejüket.
Ezt a kérdést nem azért kellett feltennem, mert ellensége volnék a pax americanának. Ha a világ tényleg úgy működik, hogy a nemzetek közösségének dolgait, afféle alfahímként, mindig meghatározza a legerősebb birodalom, ha tehát egy-egy birodalom kiterjedt befolyását elkerülni még itt, a periférián sem lehetséges, én az amerikai változatra szavazok. Legalábbis, úgy hiszem, sem a kínai mennyei változatban, sem pedig egy eljövendő kalifátusban nem érezném jobban magam európaiként a jelenlegi állapotoknál. Annál aggasztóbbnak tűnik azonban számomra, hogy az a birodalom, amelyhez némi szövetségesi lojalitás és valamiféle, ámbátor egyre gyengébb bizalom fűz, a politikai ámokfutásnak olyan változatát mutatta be az elmúlt öt esztendőben, amelyre demokráciájának több mint két évszázados történelme alatt kevés példát találhatunk.
Az úgynevezett terror elleni háborúnak vannak persze eredményei. James Fallows, az Atlantic Monthly politikai riportere például, miután a kérdésről több mint hetven (!) szakértővel készített interjút, a magazin szeptemberi számában megjelent cikkében úgy látja, ma már kijelenthető: ezt a háborút Amerika megnyerte. Legalábbis ami az Al-Kaidát illeti, hiszen a szervezet romokban van, pénzügyi rendszerét, kommunikációját szétzilálták, Oszama bin Laden több „generálisa” rács mögött van. Az pedig tény: amerikai földön nem került sor nagyobb terrorcselekményre a szeptember 11-i óta, mi több, a hasonló próbálkozásokat – legutóbb éppen pár hete – a hatóságok meghiúsították. Bush elnök épp e hét csütörtökön jelentette be: voltak és vannak titkos CIA-börtönök, és az ott kihallgatott foglyoktól szerzett információk segítségével számos merényletet akadályoztak meg.
Ez mind szép. Ehhez képest igencsak elgondolkoztató Fallows felhívása: ideje befejezni ezt a háborút, méghozzá azért, mert a konfliktusban, úgy tűnik, Amerika legnagyobb ellenfele saját maga. (Például épp a kérdéses CIA-börtönök, a guantánamói fogolytábor rengeteget ártottak Amerikának az elmúlt öt esztendőben.) Az amerikai elnök ezen a héten tett megnyilvánulásaiból viszont arra lehet következtetni, a Fehér Háznak nem áll szándékában, hogy véget vessen ennek a háborúnak: Bush szerint az Al-Kaida alkalmazkodott a megváltozott feltételekhez, így folytatódik a küzdelem.
Tény, hogy az Egyesült Államok által korábban megvívott háborúkhoz képest a jelenlegiben ellenségeinek eszközei meglehetősen korlátozottak. Legalábbis a terrorista harcmodor összehasonlíthatatlanul csekélyebb károkozásra képes, mint mondjuk a japán vagy a német reguláris hadsereg a második világháború idején. A terrorizmusnak azonban van egy olyan jellegzetessége, amely épp a legerősebbeket teszi a legkiszolgáltatottabbá e harcmodorral szemben: „A legveszedelmesebb dolog, amit [a terrorizmus] tehet, hogy kiprovokálja: saját magunkban tegyünk kárt” – írja Fallows.
Hogy hol volt ön- és közveszélyes ez a reakció, ma már látható, és nem is kell egynémely meglátásért a fent idézett cikket követnünk, legfeljebb a logikáját.
Elszaladó deficit
Nyilvánvaló, hogy a szigorú biztonsági intézkedések sokba kerülnek. A repülőterek fokozott ellenőrzése, a postai küldemények megvizsgálása, a terrorfenyegetettséggel indokolt telefonlehallgatások, a hangsúlyosabb rendőri-katonai jelenlét a köztereken mind sok-sok pénzt emésztenek fel.
A biztonsági intézkedéseknek megvan a saját pszichológiájuk, talán akkor sem haszontalanok, ha amúgy értelmük nem sok van. Itt talán elegendő, ha a tornyok lerombolásánál csekélyebb jelentőségű, ám szintúgy tragikus esetet hozok fel példaként. Richard A. Clarke, aki a Clinton-, majd két esztendeig a Bush-kormányzatban a terrorelhárítás összehangolásáért felelős vezető tisztviselő volt, visszaemlékezéseiben (Against All Enemies, 2004) részletesen leírja az adminisztrációban történt felbolydulást a TWA légitársaság 800-as, Párizsba tartó járatának lezuhanását követően. Mint az ismert, az 1996 nyarán bekövetkezett légi katasztrófáról sokáig azt feltételezték, hogy terrorista támadás következménye, és a kormányzat ennek megfelelően reagált az eseményekre. Bill Clinton elnök merész elhatározással a New York-i Kennedy repülőtérre sietett, hogy a tragédiában elhunytak hozzátartozóinak, akik ott gyülekeztek, személyesen fejezze ki részvétét. A New York-i út előtt a következőket vetette még oda Clarke-nak: „És amíg a Kennedyn vagyok, új légi biztonsági intézkedéseket is be akarok jelenteni. Vagyis dolgozzanak ki egynéhányat.”
Egynéhány ilyen intézkedést tehát a Bush-kormányzat is kidolgozott az Al-Kaida támadása után, ám ezek az utasok biztonságérzetét növelő kirakatintézkedések (a cipőlevétel, a motozás) gyaníthatóan csak kisebb részben felelősek azért az óriási költségvetési hiányért, amelyet az amerikai büdzsé produkált az elmúlt években. Óriási számokról van szó: a 2001-es év 125 milliárd dolláros többletével szemben ma több mint 300 milliárd dolláros deficitről beszélhetünk.
Azon nincs mit csodálkozni, ha a képviselők és a szenátorok nemigen mertek fellépni a biztonság nevében megjelenő újabb és újabb költségvetési tételek ellen, melyek indokoltságáról nem egy esetben „békeidőben” nyilván intenzívebb vita folyt volna a Capitol Hillen. Nehéz lenne bizonyítani, hogy a deficit elszabadulásának itt vannak a gyökerei, ám tény, 2001. szeptember 11-e után a fiskális fegyelem érezhetően fellazult, az állami pénzekért kilincselő lobbik, valamint az adósságot a kincstárjegyekkel finanszírozó külföldi befektetők, például a népi Kína nem kis örömére.
A gépeltérítéses „hadművelet” Oszama bin Laden hencegése szerint csupán 500 000 dollárjába került az Al-Kaidának. A következő öt évben viszont 500 milliárd dollár párolgott el az amerikai költségvetésből, és a többlet hiánnyá változott. Ha ehhez még hozzáveszszük, hogy az olaj árának emelkedéséből – amelyet részben a terror elleni háború következtében erősödő közel-keleti bizonytalanság okozott – elsősorban Amerika másik nagy vetélytársa, Oroszország profitált, méghozzá látványos mértékben, nyilvánvalóvá válik, mit is értenek a szakértők „önveszélyes” reakción.
Irak és a megelőző csapás
A kormányzat a terrortámadást szinte azonnal hadüzenetként, a rá adandó választ pedig háborúként tolmácsolta az amerikai nemzet felé.
Ez a hangvétel – mint később kiderült – nem érzelmi felindulás, hanem stratégiai döntés eredménye volt. Bob Woodward tényfeltáró könyvéből (Plan of Attack, 2004) kiderül, hogy Irak lerohanásának terve gyakorlatilag az első napoktól kezdve meghatározta az eseményeket – még akkor is, ha az iraki kérdést az afganisztáni harcok elcsitulásáig a Fehér Ház igyekezett nem előtérbe tolni a sajtóban.
*
A Washington Post újságírójának a kormányzat vezető beosztású tagjaival, köztük George W. Bushsal készített interjúi alapján kiderül, hogy az elnök már 2001. november 21-én utasítást adott az Irak elleni katonai tervek felfrissítésére, illetve újak készítésére.
Az iraki háborúra vonatkozó tervezés, alig egy hónappal az után, hogy a hadsereg első kommandói Afganisztán földjére léptek, magát a térség amerikai hadműveleteit irányító Tommy Franks tábornokot is meglepte. „Egy háború kellős közepén vannak Afganisztánban, és most egy másik, az iraki részletes terveit akarják? »Az istenit! – mondta Franks. – Mi a f…szról beszélnek?«” – ír e sorsfordító hetekről és Franks katonás reakciójáról a tábornokkal folytatott beszélgetései alapján Woodward.
Mindezek ellenére Franks tábornok mind az afganisztáni, mind az iraki hadműveleteket a katonai tankönyvek lapjaira kívánkozó példás sikerrel vitte végig. A két győzelem után aztán nyugdíjba vonult. Hogy a politika mit kezdett ezekkel a győzelmekkel, ennek megítélése valószínűleg nem egy tábornok feladata lesz.
A politika pedig már az afganisztáni sikereket követően jelét adta annak, hogy 2001. szeptember 11. után valami erősen megváltozott Washingtonban, és a külpolitika „realista” irányzata legalábbis háttérbe szorult. Sokan a megelőző csapások doktrínájának hivatalos szintre emelését érzik az első olyan fordulópontnak, amikor is mindezt a Fehér Ház nyíltan a világ értésére adta. Ennek értelmében az Egyesült Államok többé nem elrettentéssel, az óriási atomütőerővel, nem az Amerika ellen irányuló esetleges akciók megtorlásával, hanem megelőző katonai csapással venné elejét a szeptember 11-ihez hasonló támadásoknak. Megelőző katonai csapással azok ellen, akiket az Egyesült Államok veszélyforrásnak vél.
Egy ilyen megelőző csapás célpontja lett volna tehát Irak. Hogy a veszélyérzetet kiváltó tömegpusztító fegyverek végül nem kerültek elő, óriási presztízsveszteséget jelentett Amerika számára, miközben mások veszélyérzetét és ezért Amerikával szembeni fenntartásait igencsak fokozták, azaz valós ellenséggé emelték addig potenciális ellenlábasait. Íme az önpusztítás második példája.
Ideológiai finomságok
A megelőző csapások doktrínájánál talán nagyobb horderejű az a változás, amely e doktrína logikus következménye. Az Egyesült Államokban ugyanis már régóta hangoztatott meglátás, hogy az ország biztonságát leginkább az garantálja, ha a világban minél több hozzá hasonlóan demokratikus berendezkedésű ország veszi körül. Mindebből következik, hogy az eltérő, tekintélyelvű rendszerek eleve veszélyforrást jelentenek Amerikára nézve (hovatovább nemcsak helyi ügyekben törhetnek borsot Washington orra alá, de akár tömegpusztító fegyvereket is átjátszhatnak a terroristák számára – az eddig nem bizonyított feltételezés szerint). Innen már csak egy lépés az, ami 2002 óta egyre erősebben van jelen az amerikai külügyi törekvésekben: a kiszemelt országok politikai berendezkedésének megváltoztatása legitim és kívánatos céllá vált.
Henry Kissinger egykori külügyminiszter mindennek horderejét a Chicago Tribune egyik 2002. augusztusi számában így érzékelteti: „A katonai beavatkozás céljaként megjelölt rezsimváltoztatás azt a nemzetközi rendszert kezdi ki, amelyet az 1648-as vesztfáliai béke alapozott meg.”
A rezsimváltoztatás céljával indított háború egyébként az a momentum, ahol a neokonzervatív gondolkodás a leginkább tetten érhető az amerikai politika alakításában: az iraki beavatkozás olyan grandiózus politikai kísérletté vált, amely végső soron egy politikai-gazdasági rendszer fensőbbségét hivatott bizonyítani az iszlám világ előtt.
Az eredmények ismertek: Irak a tévékamerák előtt süllyed egyre mélyebbre a polgárháború mocsarába, társadalma pedig nem a modernizáció, hanem a legsötétebb középkort idéző vallási türelmetlenség felé mozdult el. Nem éppen követendő minta a fejlődést választó nemzetek számára.
Érthető, ha Amerika szövetségesei sem rajonganak az efféle projektekért. Az pedig igencsak kellemetlen érzéseket szült, amikor kiderült: Amerikának nincs is nagyon szüksége rájuk tervei megvalósításához. De ki érezné biztonságban magát, ha azt látja, a világ legerősebb hadseregét – amely a világtörténelemben példátlan technikai fölényt élvez minden más ország hadseregével szemben – olyan politika mozgatja, amelyet nem a hidegháború éveihez hasonló kiszámíthatóság és racionalitás, hanem sokszor inkább forradalmi hevület jellemez?
A harmadik önveszélyes reakció tehát Amerika részéről saját szövetségi rendszerének meggyengítése volt.
Társadalmi önpusztítás
Egy demokrácia terrorizmusra adott válaszai nemcsak gazdasági, politikai, hanem épp a védeni kívánt társadalmi berendezkedését illetően is önveszélyesek lehetnek.
Nehéz megmondani, hogy egy terrorista képes-e olyan mértékű stratégiai gondolkodásra, amely ahhoz szükséges, hogy a fentebb említett gazdasági, politikai és ideológiai hatásokat előre beépítse tervébe. Oszama bin Ladenre nézve talán túl hízelgő volna azt mondani: korunk stratégiai zsenijével állunk szemben, aki mindezeket az önveszélyes reakciókat előre belekalkulálta tervébe. Közelebb állhat a valósághoz, ha azt állítjuk: mindez nem várt ajándékként hullott az Al-Kaida és híveinek ölébe.
A terror ellen meghirdetett háború társadalmi hatásai talán mégis azok közé tartoznak, amelyekre az Al-Kaida előre számíthatott. A biztonság érdekében korlátozott szabadságjogok, a központi hatalom megerősödése mind olyan következmények, amelyek egy háborús helyzetbe kerülő demokráciát valószínűleg jellemezni fognak. De vajon valóban szükségszerű volt, hogy egy ilyen támadás után Amerika úgymond háborús „üzemmódba” kapcsoljon? Elképzelhető, hogy maga a „terror elleni háború” már szóhasználatában is elhibázott: bizonytalan idejű hadjáratot hirdetni és katonai ellenfélként elismerni a veszedelmes, de mégiscsak a társadalom perifériáján manőverező csoportokat talán épp az első vereséget jelenti az ellenük folytatott küzdelemben.
Merthogy egy ilyen totális háborúnak az is következménye, hogy a valóságban különféle célokért és ideológiával harcba induló csoportokat egy kalap alá veszi, így saját maga biztosítja ellenségeinek utánpótlását: a rousseau-i társadalomellenes gondolatot radikalizáló Unabomber, a szövetségi kormányzat összeesküvését vizionáló oklahomai merénylők, az izraeli megszállás ellen küzdő, félkatonai Hezbollah és az iszlám világ megalázottságát hangoztató vallási fundamentalisták így kerülnek egyetlen nagy táborba, amelynek tartalékai, mivel a világban tapasztalható igazságtalanság maradéktalanul aligha megszüntethető, kimeríthetetlenek. Ahogy Fallows fogalmaz: „a vég nélkül tartó háború vég nélküli meghívás a vereségre”.
Talán ennél is veszedelmesebb, hogy a totális háborúban nem csupán a terroristák számára válik közös ellenséggé Amerika. A terroristák számára ürügyet jelentő társadalmi igazságtalanságot ugyanis nem csak e csoportok érzékelik: az utóbbi öt esztendőben az Egyesült Államok megítélése drámai mértékben romlott a világon szinte mindenütt, hiszen sokan vélekednek úgy, a világ első számú hatalma arrogáns fellépésével nem a problémák megoldásában, hanem éppen hogy szőnyeg alá söprésében érdekelt. Akárhová fordulunk, mindenhol Amerika az első számú közellenség, és ez nem kis teljesítmény, ha azt nézzük, 2001 szeptemberében még épp az Egyesült Államok volt az áldozat szerepében. Annak tükrében pedig, hogy egykoron Amerika mekkora vonzerőt, mekkora morális tőkét képviselt a világban, riasztó, hogy hirtelenjében mennyi ellensége lett. Ma a globalizáció káros hatásaitól óvók Amerikában látják a gazdasági liberalizációs folyamat fő hajtóerejét, a környezetvédők a washingtoni politikában a globális felmelegedés iránti érzéketlenség vagy például a génmódosított növények térnyerésének okát.
Pedig ha belegondolunk, hogy például Európa is felelőssé tehető civilizációs nyavalyáinkért, nem feltétlenül törvényszerű, hogy az ebből eredő ellenhatások mind egyedül Amerikát találják meg. Márpedig úgy tűnik, a 2001 óta követett washingtoni politika ebbe az irányba taszajtja a korábban „jóindulatúként” számon tartott birodalmat.
Mind közül talán ez a legönveszélyesebb folyamat, ami azért is elgondolkodtató, mert ennek a folyamatnak már nem részesei a terroristák: miközben az ország vezetői előszeretettel beszélnek lator államokról, a világ közvéleményének szemében egyre inkább az Egyesült Államok válik pária országgá.
Hogy a terrortámadás a cowboymentalitást hozta elő Amerikából, ezen nincs mit csodálkozni. Azon már annál inkább, hogy amikor a cowboy nem találja a rossz fiúkat, orosz rulettet játszik. Magával, velünk. Ezért sem értem, Amerika egynémely barátja miért örvendezik, ha újra szól a hatlövetű.
origo.hu
Fiatal édesanyákat zaklat egy férfi Makón
