(jó-e gazsulálni…)

Én nem tudom, hogy Kuncze Gábor és Tárnoki néni között van-e valami szellemi közösség. Kuncze, bár fogalmam sincs, hány éves, ránézésre bőven a fia, szűken az unokája lehetne az öreg hölgynek, aki november 7-én, a nagy októberi nyolcvankilencedik évfordulóján tölti be nyolcvankilencedik esztendejét.
Jómagam sokáig azt hittem, hogy Kunczénak az égvilágon semmi köze nincs a nagy októberihez, pragmatikus, jó humorú, életvidám embernek tartottam, annak ellenére, hogy tudomásom szerint epekővel operálták, ami – mármint maga a baj – egyesek szerint a sok idegeskedés következménye is lehet. Egyáltalán, van-e, volt-e idegeskednivalója az SZDSZ első emberének, aki minimum az egyenlők között lett az első, hiszen eme ragyogó karrier végigfutása közben számos világhírű okostojást hagyott maga mögött, mondhatni a politikailag korrekt magyar liberális értelmiség színe-javát. Ő maga valószínűleg sohasem lehetett volna Lukács-tanítvány, ehhez minden bizonnyal túlzottan pragmatikus, ha nem is földhözragadt. De nem ez a kérdés, hanem az, hogy van-e (volt-e) idegeskednivalója.
Hát először is: a két választás közötti időszakokban a közvélemény-kutatók és a politikai elemzők mindig azzal nyugtalanítják, hogy a nagy rendszerváltók pártja nem lesz képes átlépni a parlamenti küszöböt, amely köztudomásúan öt százalék. Ez érdemben annyit jelent, hogy száz választó közül minimum ötnek az SZDSZ-re kell a szavazatát leadnia, s ez a választások negyed- és félidejében ismételten nehéznek, sőt már-már lehetetlennek látszik. Tán emiatt lett a szokottnál pikírtebb, indulatosabb, sőt kioktatóbb Kuncze. Az aggodalom öregítette meg, vagy csupán a múló idő?
S íme, itt jön az egyik érvem amellett, hogy Tárnoki néni és Kuncze Gábor között létezik valami szellemi rokonság. Mindketten tapasztalták ugyanis az elmúlt évek során, hogy ha apró etnikumok potyognak is az égből, a Szabad Demokraták Szövetsége akkor is bejut a parlamentbe, s ez a tapasztalat immár megingathatatlan hitté erősödött bennük. Akkor talán Kuncze szemmel látható megkeseredésének más oka van? Mert nézzük csak: ő mindent a rendszerváltozásnak és a szabad demokratáknak, nem kevésbé Budapest „liberális” választóközönségének köszönhet, annak a közösségnek, amelyet Demszky most húszszázalékosra becsül. Van az Internacionálénak egy jellegzetes sora, ami így hangzik: „semmik vagyunk, s minden leszünk”. Az az öt százalék, amit az SZDSZ eddig mindig elért, valójában a mindent jelenti. Ha a párt ez alatt marad valamikor, s netán a zseniális kókler szabadulóművész, Demszky is megbukik, akkor az Internacionálé idézett sorának fordítottja következik be: minden vagyunk, s semmik leszünk. Ennek tudatában lett szellemesből pökhendivé, ironizálóból kioktatóvá Kuncze. Miképp történt, hogy újabban mindenhez van „lövése”?
Annyi biztos, az okostojások között az ő jellegzetes félnépi karizmájával élre törni már magában idegőrlő dolog. S íme, most itt van a legnagyobb okostojás, nem is struccé, hanem egy dinoszauruszé: Gyurcsány Ferenc. Ennek kell gazsulálnia szegény Kunczének, ennek a mindentudásához és hazugságaihoz kell asszisztálnia, persze tudva tudván, hogy nem jó utánfutónak lenni az MSZP mögött, s egy rendszerváltó férfinak ez különösképpen kellemetlen dolog.
S ha Gyurcsány egyszer még ennél is rémisztőbb ámokfutásba kezd, akkor vajh lehet-e követni, én ne tudom…