A szerecsen király

Hatványra emeli a magányt az ünnep képlete. Siváran közeledett a karácsony abban az évben, pedig látszatra rendben volt minden. Advent végére kész lettek a lakásfelújítók, harsányan köszöntek el, dübörögve vitték a falépcsőn szerszámaikat, vödreiket, durva tréfáikat – hirtelen csend lett. Napjában többször kinyitottam az ablakot, hogy a járművek zaja kiűzze a lakásból, hiába. Nem volt hideg, a tél a messzi északon rekedt, mégis valami erőtlenség ült a városon. Egyforma lassan vonszolta magát élő és élettelen, mintha törvényszerű volna, hogy decemberre mindennek el kell fáradnia.
Esteledett. Ültem a fotelban, majd felugrottam, az ujjam végighúztam az ablakdeszkán, simára festették-e a munkások? Villanyt gyújtottam, aztán visszaültem, próbáltam olvasni. Nyúltam a könyvért, mikor a pályaudvar felől sikítva és dudálva tűzoltóautó közeledett, rögtön utána még egy; inkább vettem a kabátom, és lementem az utcára.
A jelzőlámpákat sárgára állították már, a kirakatok félhomálya a mocskos járdára vetült, látszottak a csillagok, de senki nem nézett föl az égre. Pár lépésre kocsi fékezett, a volán mögül elegáns férfi pattant ki, a csomagtartóból masnival átkötött ajándékokat halászott elő. Futva indult a ház kapuja felé, s a kilincscsel küszködve épp a legszebb dobozt ejtette a földre. A szeretőjéhez megy, vagy onnan jön ennyire sietve?, néztem kárörvendve.
Figurája mellé mércét raktam, ennek osztásain szoktam leolvasni, ha összevetem valakiével a helyzetem: neki jobb vagy nekem? Amit úgy is lehet formázni, kinek rosszabb? Bíztam abban, hogy neki. Dobozokkal szaladgál szenteste, érzelmi export-importot bonyolít, vagyis energiát pazarol, és előbb-utóbb olyan lesz, mint egy szatócs. Abban a hitben él, hogy bárkit becsaphat, s csak a végén derül ki, mikor kaszszát csinál, hogy rosszul mesterkedett: magát rövidítette meg.
Második éve éltem egyedül, eljöttem a hetilaptól is, pedig ott sütött rám a nap, fénybe állította a nevem. Gazdátlanság vett körül azóta, úgy éreztem magam, mint akinek hajója kisodródott a tengerre, s nem lát partot sehol.
Baktattam a körúton, lestem az ablakokra, honnan lophatok vigaszként kevés ünnepi fényt, s mint ahogy az étterem előtt az éhezőben, bennem is mozdult valami, de nem a gyomor táján, följebb, a bal oldalon. Megfordultam, és indultam a folyó felé, de megálltam a lottózó előtt, talán mert nem volt kirakata. Láttam odabenn a nyertes számokat, ott volt a futballbíró papírmasé figurája is. Világbajnoki döntőt vezetett pár éve, most meg reggeltől az üzletajtóban silbakol: papundekliportás lett, miért fokozta le így magát?
A kérdés emlékeket kavart föl bennem, okkal: már gyerekként ítéletekkel szembesültem – a sportban is. Versenyeimen nem a stopperóra vagy a megrendítő ütés döntötte el, ki a jobb: a zsűri kezében volt minden. Goromba csalásaik ellen előbb csak magamban, később fennhangon tiltakoztam: no, ez megengedhetetlen, mondták. Kizártak, sírva mentem haza húszévesen.
Elhagytam a lottózó kirakatát, de a régi keserűség velem maradt. Lépteim felgyorsultak, mintha a bírák még mindig ott lihegnének a nyakamon, de már nem egy kontrariposztról, hanem elmúlt éveimről mondanák ki: nyertem vagy vesztettem. Képtelen voltam szabadulni emléküktől: láttam őket a tárgyalótermekben, vívóversenyeken, arc nélkül kísértettek, amikor állás- és tervpályázataimról hoztak döntést, s tették ezt többnyire úgy, hogy se mértékük, se pártatlan szempontjuk nem volt – mintha bíróként istenük Pilátus lenne, s az ő lába nyomába kéne igazítaniuk a magukét.
Gyakran elgondolkodtat, a római helytartóról miért nem íródott máig olyan súlyú mű, mely döntésével arányos? Azért tán, mert drámájának századok óta csak mellékszereplője Kajafás, a szanhedrin elnöke? De hát az a testület hozott ítéletet a názáreti vándorprédikátor felett.
Azon kaptam magam, hogy rohanok, és gondolataim is előreszaladtak. Jobb volna lassítani, igen, araszolva és visszafelé kéne haladni minden történettel. Kitérni fontos részletekre, föllazítani őket a gyanú csákányával, mert azokban rejtőzhet sok csalás, és leleplezve őket tán más értelme lenne néhány szónak. Épp azoknak, melyeket nyakra-főre idézgetünk, mindegy, hogy az Írást vagy a város misztikus történetét nyitják ki előttünk.
Az Andrássy útnál jártam, tudtam, a lábam merre visz, és nem tiltakoztam. Még járt a villamos, elcsörömpölt a pályaudvar felé egy. Csillagszóróval kis proli gyerek futott át az úton, kör alakban szálltak a szikrák, ahogy a kezét forgatta. Szegény, de szabad, sóhajtottam utána. Épp arrafelé, az Oktogonnál szólított meg hajdan egy bolond, fésűre tett selyempapíron zizegte el Sztálin kedves dalát, a Szulikót. Megálltam előtte, ismertem és vele dúdoltam a dalt. Mikor befejezte, meghajolt, azt mondta: úgy látom, mintha te volnál Boldizsár, a szerecsen király… Ő is szabad volt, mint a csillagszórós gyerek.
Elhagytam a szabadokat, a Király utcán mentem tovább, már nem volt messze a Városliget és a Templom, ami nincs: Mária temploma, melyet lelkemben naponta felépítek, de lerombolja a világ, mint ötvenegyben a megszálló katonák. Néha úgy hiszem, tényleg láttam, ami végül is igaz: falai közt kereszteltek, de pár fényképen kívül nincs emlékem róla, ezért döntöttem úgy, hogy azért is lesz, mert akarom.
Ráparancsoltam az emlékezetemre, igenis higgye, hogy apám elvitt a Templomhoz, mielőtt a levegőbe röpítették. Ott állunk, kezem a kezében, hó hullik, nem erősen, de mert csend van, hallani, ahogy pillézik. Nem merek szólni, várom, hogy apám mondjon valamit, végtére ott esküdtek anyámmal, lehetnek emlékei, de hallgat. Nem tudom az okát, miért cipelt oda, és ha odacipelt, miért nem megyünk be. Cipőm talpa vékony, fázik a lábam, szeretném megrántani a kezét, hogy induljunk, ehelyett ő szorít az enyémen: mindig így tett, ha azt akarta, nézzek rá. Fölnéztem, és láttam, hogy kalapja tetején megmaradt a hó, mint a Templom kupoláján, és arra gondoltam, a kupola lehet Isten kalapja. De nem, az kizárt, akkor meg kéne emelnie valaki előtt, és Isten kinek köszön előre? Senkinek.
Éveken át gondoltam erre, ahogy ott állunk, őriztem a képet, mint hamis kártyalapot, és ebben sok társam lehet. Tele vagyunk ilyen lapokkal, és lehet, hogy mi a hamiskártyások népe vagyunk. Vigaszként gyakran képzelünk olyat, ami nincs, engem is egy hamis remény hoz el újra meg újra a Templomhoz: hátha a helyén találom, láthatom végre Murillo képét az oltáron, rajta Máriát és a gyermeket.
Kerestem valóságosan, kerestem álmomban, de a kép nincs sehol, nem tudja senki, hová lett. Máriát eltüntették, egy asszony, anyám testvére is ezért átkozta meg a helyet; hiszem, hogy attól fogva nem marad meg ott semmi. Próbálkoztak Sztálin szobrával, ledőlt, bár mellvédjéről sokáig integettek a hazugok. A becsapott építész is odarajzolta színházát, de ugyanúgy lerúgta magáról a föld, mint a kommünár szobrát, a csodaóra sem működik, melyről az új időt akarták leolvasni a mai hatalmasok – sivatag az a hely, és ez a sivatag az egyetlen vigaszom.
Eszembe jut róla a történet a babiloni királyról, aki mestereivel és mágusaival ravasz labirintust építtetett, hogy a legeszesebbek is benne vesszenek. Udvarába érkezett az arabok királya, ahogy Borges meséli. Vendéglátója odavezette, az gyanútlanul belépett, és megszégyenülve, zavarodottan bolyongott estig, de imádkozott istenéhez, és végül meglelte a kaput. Nem volt egyetlen rossz szava, csak annyit mondott a babiloni királynak: Arábiában neki is van labirintusa, és megismerheti, ha elmegy. Az persze nem ment, mire az arab király összehívta vezéreit, elfoglalta a babiloni tartományokat, s foglyul ejtette az uralkodót. Tevehátra kötözte, három napig mentek a sivatag közepe felé, majd megálltak. Az én labirintusomban nincs fáradságos folyosó, nincsenek lépcsők, ajtók, és falak sincsenek, melyek elzárják utadat, mondta az arab király, majd kioldozta a másik köteleit, és otthagyta a sivatagban, ahol az éhen és szomjan veszett.
A Templom helyén ma csak látók veszik észre a sivatagot, meg, ha arra járnak, a háromkirályok. Egy közülük azon a karácsonyon is belekiáltott a csendbe: „Adjon isten, Megváltó, és neked is Mária! A szerecsen király vagyok, hódolni jöttem, letenni szerény ajándékomat.” Elismételte újra, hangosabban, de azért illő módon. Hiába. Mária nem felelt, mert nincs mit felelnie. Templomát szétdúlták, képét az oltárról ellopták, egyiket sem keresi a szerecsen királyon kívül senki. Azt is csak ő látja, hogy bár a mai babiloni előkelők serényen építik agyafúrt labirintusukat, sorsuk az, hogy egy napon kivigyék őket a sivatagba.