Karácsonyi Gyurcsány-csomag

E N C I K L O P É D I A É N E Z E R

Tessék észrevenni, mostantól fogva nem két korszakalkotó dátum van, hanem három, mégpedig a következők: 2006. szeptember 18-a, az indulat orgiája, 2006. október 23-a, a megtorlás orgiája és 2006. december 24-e, a fogyasztás orgiája. Bizony-bizony, tessék észrevenni, hogy a karácsony ebben az évben politikai ünnep volt, paradox módon épp a maga tüntető apolitikusságával. Szenteste a közösségi érzést legyőzte a szeretetnek vélt atomizáció. Már Puskás halála, illetve temetése is megelőlegezte a szocialisták nagy karácsonyi győzelmét. Ötvenhat mártírjaira még lehetett „Gyurcsány, takarodj!” és „Elkúrtad!” címszó alatt emlékezni, a kormánypárti ötvenhatos emlékmű körül durrogó szelíd motorosok és bekiabálók még erkölcsi kenyértörés nélkül vélhették magukat ’56 igaz örököseinek, afféle cybergyerek pesti srácoknak, ugyanezt Puskás temetésén megcsinálni erkölcsi kenyértörés nélkül már nem lehetett, s nem is tették meg. A helyzet abszurd voltát – és részben a jobbközép politika tértévesztését, bár nem térvesztését – jelzi az, hogy a normalitás a baloldal, illetve a kompromisszum-jobboldal privilégiuma lett. Ha Orbán Viktor mond egy jó beszédet az Országházban, a baloldal a markába röhög: győztünk, a Viktor beszél. Volt valamikor hétköznapi fasizmus. A konzervatív oldalnak a hétköznapi demokráciát kell megnyernie. Szakszervezetet kell szerveznie a szeretetgyárban. Merthogy a szeretetgyárban, amint karácsonykor láttuk, még mindig a SZOT az úr. Avagy az elvtárs.
Ismerve önmagunkat, tulajdonképpen sejthető volt, hogy így lesz. Hogy a forradalom nagy cunamihulláma majd az egók kicsi kavicsain törik meg habbá, és lesz belőle szivárványos, szirupos álom. Tiszta Amerika. Baráti körben egyszer meg is jegyeztem – október volt még, és politikától vöröslött az ég alja –, tudjátok, min fog elbukni a miniszterelnök-buktatás? Az első karácsonyi kérdésen. Amikor az asszony megkérdezi: és mit veszünk karácsonyra? Hát akkor. Abban a pillanatban a közösség individuumokra esik szét, és bekényszerül a plázába. Kádár utódpárti népeként. Merthogy a mostani családoknak édeskevés közük van – tisztelet a kivételnek – Istenhez és hazához. A család ma nem a legkisebb közösség, hanem a legtömegesebb individuum.
Ez a tömeges individuum produkálta 2006. december 24-én a valaha volt legnagyobb fogyasztást. A plázában mindenki ment a maga kis tankjával, tolta maga előtt, ennyi tankost… Magyarországon igenis kolbászból van a kerítés, és mézeskalácsból van a ház, s kacsalábon forog a csirkeszárny. Az állam én vagyok, mondta a Napkirály. A Pláza mi vagyunk, mondom én. Mi tesszük ezt, király – fűzi hozzá sírjában forogva Arany János. Vállalnunk kell a felelősséget a karácsonyért. Vállalnunk kell a kollektív bűnösséget, igen, igen. Mert az nem megy, hogy kőkemény antiglobalista és magyar érdekű dumákkal hitegetjük magunkat, hazudunk éjjel és nappal magunknak tiszta forrást, aztán karácsonykor a szeretetre hivatkozva beszédülünk a globalizáció szentélyeibe, s mindent úgy teszünk és úgy veszünk, ára csak 999-re végződhet, ahogy a marketingguruk előéneklik és előálmodják nekünk. Mindenki, aki pofázik a globalizáció ellen, és az átlagnál magyarabbnak érzi magát, tartson önrevíziót, vagyis nézzen a fa alá. Miféle ajándékok vannak ott? Miféle márkák? A várható megszorítások tudatában a magyar nép – akárcsak a kormány – minden eddiginél inkább kiköltekezett. Az áremelések előtt hitelspirálba ültette magát. Minden eddiginél több wellnesshétvége kelt el, és nem külföldi turisták, hanem magyar polgárok szoláriumoztak. Ez már égés a javából. A fogyasztásellenes antiglobalizáció égése. A puszta retorika égése.
Az antiglobalista retorika csak lelkiemésztés-könnyítő, semmi köze ahhoz, ahogy élünk, illetve ahhoz, amire vágyódunk. A Gyurcsány-kormány és a nemzetközi neoliberalizmus ezt jól tudja, ezért gondolkodik számokban, és nem fél a szavaktól, sem a haragtól – sem a harangtól. Ő tudja, hogy a fogyasztó: ügynök. Be van szervezve, ha akarja, ha nem. Ha tud róla, ha nem. Ha nem tud róla, úgy kétszeresen manipulálható. Afrikában a törzsek szervilis együttműködése a rabszolga-kereskedőkkel mindmáig tabu. E nélkül az együttműködő szervilitás nélkül viszont érthetetlen, hogy infrastruktúra és technika híján néhány tengerparti kikötővárosból irányítva a gyarmatosítók miképp tudták kiaknázni az egész kontinentális Afrika embertartalékait. Ha a fogyasztó csak áldozat, akkor érthetetlen, hogy mi történik vele, mert előbb-utóbb csak fellázadna. Miképp Natascha Kampusch is vonzódni kezdett rabtartójához – Stockholm-szindróma, ez a jelenség szakbarbár neve –, úgy a fogyasztók is vonzódni kezdenek rabtartójukhoz, gazdájukhoz. Globális Stockholm-szindrómában szenvedünk.
A múltat be kell vallani? A jelent is be kell vallani. Afrikának egyszer szembe kell néznie saját besúgóival. A németeknek egyszer szembe kell nézniük azzal a gazdasági csodával, amelyet ideig és óráig bár, de Hitler adott nekik. S nekünk, magyaroknak is szembe kell néznünk a magunk jelen idejű gazdasági csodájával. Hogy fogyasztani akarunk akkor is, amikor nincs gazdaság. És hogy kivenni akarunk akkor is, amikor a gép amúgy nem ad.