Önt szinte körülrajongta a baloldali–liberális sajtó, amikor fél évvel ezelőtt a püspöki kar titkára lett. Nem gondolja, hogy ezzel határozott hangú elődjének, a szombathelyi egyházmegye püspöki székébe távozó Veres Andrásnak a portréját akarták még „komorabbra” festeni?
– A médiumok minden érdeklődését nyitottsággal fogadom, szem előtt tartva a párbeszéd fontosságát az egyház és a közélet szereplői, alakítói között. Annak, hogy ez a párbeszéd mélyül, látom is a jeleit titkári beiktatásom óta. Más kérdés, hogy a címkeátragasztgatás nemcsak bizonyos kereskedelmi logisztikai központokban hódít, hanem hovatovább a politikai „kultúra” része is. Nemrég voltam egy ismert közéleti tévéműsorban, ahol a sztárriporter teleaggatott címkékkel a beszélgetés során. Engem, aki szerzetes vagyok, mai értelemben vett liberálissá avatott, illetve tudni vélte, hogy a baloldallal vagyok jóban. Elhangzott persze az a sztereotip vád is, hogy az egyházak makacsul a jobboldal szekerét tolják, illetve az a túlzó nézet, hogy a szolidaritás tőrőlmetszett baloldali érték. Elnézést kérek, de a szolidaritás, a testvériség kétezer éves keresztény érték.
– Veres András az 1956-os forradalom jubileumán tapasztalt „rendőri terrort és nihilizmust” tűrhetetlennek és visszautasítandónak nevezte. Hogy mit kapott ezért némelyik lapban! Pedig mintha őt igazolná, hogy sorra veszíti el pereit a rendőrség a bántalmazott és őrizetbe vett demonstrálókkal szemben.
– Az egyszerű híveknek is érthető elvárása, hogy egy megyés püspök felemelje szavát nagy súlyú kérdésben. Arról nem is beszélve, hogy neki éppúgy véleménynyilvánítási joga van, mint minden magyar állampolgárnak. Azért is furcsállom a sajtó egy részében jelentkezett felhördülést, mert én is láttam a tévéfelvételeket. Például azt, amelyik rögzítette: tíz-tizenkét rendőr rugdosott egy földön fekvő, megbilincselt kezű személyt. Ezt szóvá tenni elengedhetetlenül beletartozik egy 21. századi demokrácia ügymenetébe. Persze, az igazság fáj, tartja a közmondás.
– Ön mint világlátott ember talál-e emlékei között olyat, amely párhuzamba állítható a magyar fővárosban tavaly ősszel történtekkel?
– Verbita misszionárius szerzetesként több évet éltem a Fülöp-szigeteken, Ausztriában és Olaszországban, tanúja voltam ottani hatalmas demonstrációknak. Sehol sem tapasztaltam a rendfenntartó erők részéről ilyen hozzáállást. A hazai folyamatok némileg Jaruzelski időszakára emlékeztetnek. Annál is inkább, mert lengyelországi egyetemistaként éltem meg a Szolidaritás mozgalmának eltiprását, a szükségállapot bevezetését.
– Mit szól ahhoz, hogy némelyek azt vezetik le a lemondott varsói érsek ügynökmúltjából: hamis a lengyel egyház nimbusza?
– Az egyház volt Lengyelországban 1945-től az egyetlen ellenzéki erő. Jól tudták és tudják ezt azok, akik a „hálózatot” felépítették, működtették. Mindenkit mindenhol ellenőriztek, akinek jelene volt vagy jövője lehetett abban az egyházban, amely olyan erős személyiségeket adott a lengyeleknek és az egész világnak, mint Wojtyla, azaz II. János Pál pápa, akinek a kommunista blokk bukásában óriási szerepe volt.
– A múlt év vége felé elkészült a vatikáni megállapodás eredményeit és hatásait elemző bizottság jelentése. Ezt, a baloldali Tamás Pál vezette grémiumot a régi-új miniszterelnök kérte fel együttműködésre még nyáron. Amíg e bizottság dolgozott, lezajlottak az egyházak intézményfinanszírozását meghatározó döntések. Ön szerint mi motiválta a kormányt a jelentés megrendelésére? Az egyházpolitika rendbetételének vagy az időhúzásnak az őszinte szándéka?
– Nem zárom ki, hogy akár mindez belejátszhatott. Szerintem azonban főként a társadalmat megcélzó kommunikációs stratégiáról lehetett szó. Legyen benne a társadalmi tudatban, hogy az állam és az egyház viszonya ugyan probléma, de a kormány őszinte és jó szándékú megoldására törekszik. Ez azt is jelzi, hogy tudatában vannak, és közvetve el is ismerik: az első Gyurcsány-kormány idején nem jól kezelték ezt a területet. Beláthatták, nekik se jó, ha az elmérgesedett viszonyról, finanszírozási anomáliákról cikkeznek az újságok. Volt aztán egyfajta puhatolózás is Tamás Pálék munkájában, hogy mit tart minderről a társadalom. Hiszen a vizsgálódás egy része reprezentatív közvélemény-kutatás volt. Hála istennek, a felmérés nem bizonyult kedvezőtlennek a közszolgálati feladatokat átvállaló, ilyen intézményeket működtető egyházak szempontjából. De azt is látni kell, hogy a Szentszék és a Magyar Köztársaság között 1997-ben kötött nemzetközi szerződésre és annak betartására semmilyen befolyással nem lehetnek a szociológiai kutatások.
– Ennek az egyház támogatásáról szóló szerződésnek a teljesülése felett a vatikáni–magyar vegyes bizottság hivatott őrködni. Csakhogy ezt az MSZP–SZDSZ-kormányok hibájából igen régóta nem hívták össze.
– Én mégis határozottan bizakodom e kétoldalú testület életre keltésében. A minap a kormány is kijelölte a maga oldalának a tagjait. Sikerült megegyeznünk abban is, hogy január végéig összeülünk, és megtárgyalhatjuk legalább az együttműködés irányát. Az egyházi oldalt természetesen Juliusz Janusz pápai nuncius vezeti. Személy szerint remélem, hogy bár
„x-edik” alkalommal ígérte meg a kormány, hogy megalkotjuk az egyházi iskolák kiegészítő támogatásának új, vitára többé alkalmat nem adó kiszámítási módszerét, e téren is pozitív elmozdulást eredményez a vatikáni–magyar vegyes bizottság alakuló ülése.
– A történelmi egyházak mélyen igazságtalannak tartják, hogy a 2005-ös évről szóló zárszámadási törvény alapján 3,1 milliárd forinttal kevesebbet kaptak a kiegészítő közoktatási támogatás úgynevezett korrekciójaként. Az elfogadott költségvetési törvény tovább rontja az egyházi intézmények idei kilátásait?
– Az idei elvonások kisebbnek ígérkeznek, mint a tavalyiak, de az bizonyos, hogy reálértéken a finanszírozásunk érezhetően csökken, mert nem lesz kiegyenlítve az infláció hatása. Az elégtelen és a kiegészítő támogatás tekintetében az állami intézményekhez képest diszkriminatív finanszírozás miatt pár iskolánkat már be kellett zárni, illetve össze kellett vonni.
– Több évig missziós szolgálatot teljesített a Fülöp-szigeteken. Hol él jobban az átlagpolgár?
– Ezt némileg valóban megítélhetem, mert a hárommilliós lélekszámú Cebu Cityben éltem 1987–90 között; a verbita rend egyetemén irányítottam a lelkipásztori munkát. Nos, a Fülöp-szigeteken jóval nagyobb a szegénység, a szociális igazságtalanság. Tömegek élnek úgy, hogy minden vagyonuk egy bambuszviskó. Nem az éhezés a jellemző, mint bizonyos más „fejlődő” országokban, mert a döntően keresztény vallású Fülöp-szigeteki családok között nagy az összetartás. Ám ha valaki ott szegénynek születik, 99 százalék az esélye, hogy úgy is fog meghalni. Az ilyen rétegek gyermekei sem tudnak kitörni szüleik hátrányos helyzetéből. A Fülöp-szigeteken ugyanis hosszú ideje olyan neoliberális piacgazdaság uralkodik, mint ami most kezdi fenyegetni hazánkat. Igaz, ott nem kellett ehhez leépíteni a jóléti vívmányokat, ott az oktatásért, egészségügyért mindig fizetni kellett, ott nem volt soha félteni való szociális háló és társadalombiztosítás.
origo.hu
Új részletek derültek ki a Huszti testvérek tragédiájáról
