A mai skandináv népek őseinek számító vikingek legendái szerint Vörös Erik, Izland felfedezője egyik tengeri kalandozása során eltévedt a hajójával felhős időben a nyílt tengeren. A vikingek nem ismerték a mágneses iránytűt, de egy speciális napóraszerű eszközzel kiválóan navigáltak, ami azonban árnyékban hasznavehetetlen volt. Nyáron ugyanis, mikor az Atlanti-óceán hajózható, az Északi-sarkkörön túl nem nyugszik le a Nap, s a vikingek nem láthatták az égitesteket sem, hogy a Sarkcsillaghoz viszonyítsák a hajózási irányukat. A legenda szerint a felfedezőt és legénységét végül egy találékony társuk mentette meg, aki egy úgynevezett napkő segítségével számította ki a felhők mögött rejtőzködő Nap helyzetét, s ily módon megtalálta a hazafelé vezető utat. A napkő mibenlétét teljes rejtély fedi még napjainkban is. Az 1960-as években vetette fel Thorkild Ramskou dán régész, hogy a napkő valamilyen kettőstörő kristály, például kordierit, turmalin vagy kalcit lehetett, amivel a viking navigátorok meghatározhatták az égboltfény rezgéssíkját, szaknyelven szólva a sarkítottságának, azaz a polarizációjának az irányát. Ezt nevezik a polarimetrikus viking navigáció elméletének. Horváth Gábor biofizikus, az Eötvös Loránd Tudományegyetem biológiai fizika tanszékének docense többedmagával hozzálátott annak vizsgálatához, hogy adva voltak-e a légköroptikai feltételek ahhoz, hogy a vikingek az égbolt polarizációja segítségével felhős vagy ködös időben is tájékozódni tudjanak. E kutatásokban Hegedüs Ramón mint Horváth Gábor doktorandusa, valamint a svéd Susanne Akesson professzor asszony és a svájci Rüdiger Wehner professzor vett még részt.
A polarimetrikus viking navigáció elméletét ellenzők korábban azt állították – bárminemű kísérleti bizonyíték nélkül –, hogy a vikingeknek nem is volt szükségük az égbolt-polarizáció alapján történő tájékozódásra, mert egy tapasztalt hajós nagy pontossággal meg tudta határozni a felhők által takart Nap helyét az égbolt színének és fényerősségének az eloszlásából.
– Ezért először Barta András doktorandusommal és Benno Meyer-Rochow finn professzorral együtt számos kísérleti alanyon laboratóriumi pszichofizikai kísérleteket végeztünk, melyekben finnországi felhős égboltfelvételeken kellett a pácienseknek kitalálniuk a nem látható Nap helyét. E kísérletekkel bizonyítottuk, hogy az ember szabad szemmel többnyire csak igen pontatlanul képes ezt meghatározni, ami közvetve arra is utal, hogy a viking navigátoroknak tényleg szükségük lehetett a napkövekre és az égboltfény sarkítottságára – vázolta fel az előzményeket Horváth Gábor, hozzátéve, hogy ezen első kísérletük eredményeit már 2005-ben közölték egy amerikai optikai szaklapban. Ezután be kellett bizonyítaniuk azt is, hogy felhős vagy ködös időben az égboltfény polarizációirányának mintázata hasonló a tiszta égboltéhoz, mert csak ekkor működhet a már említett viking-helymeghatározás.
Horváth Gábor és csapata ezért már évek óta méri az égbolt polarizációját, vagyis az égboltfény sarkítottságát. A biofizikus 2005-ben kölcsönkérte Rüdiger Wehner drága halszemoptikáját, s Susanne Akesson meghívására elutazott egy svéd északi-sarki expedícióra, ahol alkalma volt többször méréséket végezni felhős vagy ködös időben is. – Olyan magas északi szélességeken is kutathattam, amelyeket a vikingek is megközelíthettek. Mikor hazajöttem, Hegedüs Ramónnal értékeltük ki a méréseimet, amelyek alapján kijelenthetjük, hogy a polarimetrikus viking navigáció légköroptikai feltételei felhős és ködös égbolt esetén is adottak voltak. Tehát ilyen meteorológiai feltételek között is az ég polarizációirány-mintázata ugyanolyan, mint tiszta időben. Továbbá, a sötétebb égbolt fénye sokszor eléggé poláros ahhoz, hogy a segítségével meg lehessen határozni a nem látható Nap helyét. Hozzá kell fűznöm viszont, hogy kutatómunkánk eredményei nem a bulvár- média által az elmúlt hetekben világgá kürtölt és sajnos szenzációhajhász módon félreértelmezett viking napkövekre vonatkoznak – jelentette ki a kutató.
Nemrég ugyanis az Angol Királyi Társaság (Royal Society) egyik tudományos folyóiratának (Proceedings of the Royal Society of London) a honlapján megjelent a kutatócsoport méréseiről szóló, idén tavasszal napvilágot látó cikkének a kivonata, amit Horváth szerint a bulvársajtó részben félreértelmezett. – Azt írták ugyanis, hogy mi állítottuk fel a viking navigáció napkőelméletét, s bebizonyítottuk: a vikingek napkővel navigáltak. Ez sajnos nem igaz, hiszen ez már egy több mint negyvenéves hipotézis, amit persze csak a szakmai körök ismernek – magyarázta Horváth Gábor. Mint kifejtette, Ramskou ezen elmélete mellett segítségükre volt Karl von Frisch Nobel-díjas biológus-etológus közel hatvan évvel ezelőtti felfedezése is, miszerint a méhek az égboltfény sarkítottsága alapján tájékozódnak, amikor a Napot felhők takarják. A méhek és sok más állatfaj ugyanis a mozgásuk irányát a Nap irányához viszonyítják, s így tudják, mekkora szögben kell mozogniuk. Ramskou feltételezése szerint a vikingeknek viszont ehhez egy napkőnek nevezett különleges kristályra volt szükségük, ami a skandináv térségben gyakran előfordul. Ilyen például a kordierit, a turmalin vagy az izlandi pát, melyek az irányuktól függően változtatják meg a rajtuk áthaladó sarkított égboltfény intenzitását és színét. – Ha pedig beállítjuk például a kristályon át látott legfényesebb vagy leglilább színt, akkor a kristálytengely iránya megadja a vizsgált égboltfény rezgéssíkjának irányát. Mivel pedig az égbolt polarizációja azzal a sajátossággal rendelkezik, hogy ha rajta két tetszőleges ponton megmérjük az égboltfény polarizációirányát, és erre merőleges főköröket állítunk, akkor ezek metszéspontja megadja a nem látható Nap helyét – folytatta Horváth Gábor. A kutató hangsúlyozta azt is, hogy napkövet még nem találtak a régészek, az ezzel kapcsolatos elmélet ezért is áll gyenge lábakon még. – Az viszont tény, hogy Vörös Erik legendájában megemlítik ezt, mint navigációs eszközt – jegyezte meg.
Horváth Gábor és kutatócsoportja tehát azt bizonyította, hogy a légköroptikai feltételek, amelyek a vikingek számára lehetővé tették a polárszűrőként működő napkövekkel és az égboltfény polarizációjával történő tájékozódást, felhős vagy ködös időben is adottak voltak. – Ez, persze, még mindig nem szögezi le százszázalékosan, hogy majdnem ezer éve az északi népek valóban így navigáltak. Ezt csak archeológusok tudnák eldönteni, ha találnának egy napkövet vagy a tényleges használatáról és mibenlétéről szóló leírást. Mi, biofizikusok addig is azt tehetjük, hogy a természettudomány eszközeivel haladunk tovább a végleges bizonyításig vagy cáfolatig. Olyan aprólékosan kell dolgoznunk, mint például Sherlock Holmes, mert az emberiségnek tartozunk a viking navigáció kultúrtörténeti rejtélyének megoldásával. Két kis lépést már megtettünk, melyeket még számos pszichofizikai kísérlet követ több éven át – mondta Horváth Gábor, majd hozzáfűzte: a kutatást szeretnék az Adrián befejezni, ahol élesben is kipróbálnák a vikingek feltételezett helymeghatározási módszereinek a használhatóságát.
origo.hu
Hajmeresztő szökési terv Esztergomban
