A szerbek Trianonja

Az Európai Parlament március 29-én szavazott Koszovó jövőjéről. A Joost Lagendijk holland képviselő nevével fémjelzett jelentéstervezet, amely megerősíti a Koszovó függetlenségére irányuló ENSZ-elképzelést, 490 szavazatot kapott, míg 80-an szavaztak ellene és 87-en tartózkodtak. Az elfogadott jelentés teljes egészében támogatja a Martti Ahtisaari ENSZ-megbízott által javasolt „felügyelt szuverenitást”, tekintve, hogy „az 1999-es események, a hosszú ideje tartó átmeneti nemzetközi igazgatás és Koszovó ideiglenes önkormányzati intézményeinek létrejötte (…) elképzelhetetlenné teszi Koszovó Szerbiába történő újbóli integrációját”. Az 1999-es eseményekre azt követően került sor, hogy Szerbia nem volt hajlandó aláírni a rambouillet-i szerződést, amely Koszovót szavakban Szerbia részének mondta ugyan ki, de olyan jogosítványokkal, amelyek a gyakorlatban Koszovó Szerbiától való elszakadását jelentették. Maguk az „események” szerb polgári célpontok 78 napig tartó bombázását jelentették, beleértve a magyarok lakta területeket is, amelyeket a NATO a taszári támaszpontról indulva támadott.
Az albán nemzetiség függetlenségi törekvései hosszú időre nyúlnak vissza. A területnek már 1945-ben autonóm státusa volt (ekkor a népesség kétharmada már albán), a nacionalista mozgalom azonban csak a nyolcvanas években erősödött meg, amikor is számos erőszakos cselekmény történt az ott lakó szerbekkel szemben, ami azután tömeges elvándorlásukhoz vezetett. 1990-ben a koszovói albán parlament kinyilvánította Koszovó függetlenségét, majd a Koszovói Felszabadító Hadsereg formájában megszervezték a fegyveres felkelést, és 1998-tól kezdve gerilla-hadműveletek formájában egyre erőteljesebben támadták a koszovói szerb rendőri erőket. A kölcsönös öldöklések felhívták a nemzetközi közvélemény figyelmét Koszovóra, és ekkor hívták össze a rambouillet-i konferenciát, amely ürügyet adott a szerződést alá nem író szerbek bombázására. A Jugoszlávia felbomlását követő határrendezési háborúkban az Egyesült Államok és az Európai Unió egyértelműen a szerbek ellen foglalt állást, elsősorban azért, mert az oroszbarát Szerbia gyengítésében voltak érdekeltek. A határok minden esetben a szerb etnikum rovására módosultak, például a boszniai szerbek lakta területeket Boszniában tartották, a főleg albánok lakta Koszovót leválasztották és Horvátországból kiűzték a szerbek nagy részét. Összesen mintegy egymillió szerbnek kellett elhagyni szülőföldjét.
Koszovót a szerb nemzet szülőföldjének tekintik, itt vívta sorsöntő csatáját 1389. június 27-én Lázár cár I. Murad szultánnal (a magyar történelemből is ismerős első rigómezei csata). A csata a szerbek katasztrofális vereségével, Lázár cár elestével végződött, ám a szerb költők e vereséget morális győzelemmé változtatták. A szerbek leghíresebb eposza, a „Lázár cár álma” elmeséli, hogy a csata előtt a cárnak egy angyal jelent meg, keserű választás elé állítva az uralkodót: „Választhatod a földi királyságot, és minden török el fog pusztulni, de választhatod az égi királyságot, de el fog pusztulni a sereged.” Lázár cár az égi királyságot, a hit megtartását választotta, példáját, a hitért vállalt áldozat történetét minden szerb kisiskolás megtanulja.
Az európai parlamenti határozat úgy véli, hogy Koszovó függetlenségével tartós rendezést lehet elérni a térségben. Ez nem kizárt, de az sem, hogy csak egy puskaporos hordót fedtek le – ideiglenesen.