Egy sínjáró búcsúja

Miért nem fest a festő, miért nem ír az író, miért nem vés a szobrász, miért nem teremt többé a teremtő ember, ha a diktatúra börtönéből kiszabadul? Miért nem ismétlődnek meg a forradalmak, s miért nem lobban újra lángra a kiégett szerelem? Jeli Ferenc filmje halk búcsú a XX. századtól – és az alkotó élettől.

Árad ebből a filmből a szeretet, mondja egy hölgy Jeli Ferenc Sínjárók című művének decemberi premierje után az Uránia kávézójában. Kiállunk az erkélyre, a Rákóczi út olyan most, mint Szerb Antal Londonja az Utas és holdvilágban, és ebben a szűnni nem akaró késő őszi spleenben mindenki Jeli Ferenc barátaira gondol, akik időt, áldozatot nem sajnálva fejezték be helyette a filmet. Puszt Tiborra, Kurucz Sándorra, Péterffy Andrásra – a Magyar Képek Egyesületre.
Beszédes képsorok: a Sínjárók főhőse a művész lakása előtti vakvágányon lépdel. Billeg, lecsúszik, elesik. Aztán újrakezdi. A sínek végén ütköző, az ütköző mögött fal.
Mielőtt a fal mögé lépett volna, Jeli az utolsó jeleneteket laptopról nézhette vissza kórházi ágyán. Mint aki még egyszer végiglapozza élete fotóalbumát, úgy nézhette azokat a digitális snitteket, hiszen a Sínjárók valójában nem Ádám, a piktor, hanem a filmet megálmodó film- és képzőművész életszilánkjainak gyűjteménye, anekdotakosár, elvonatkoztatva: névtelen alkotók emlékműve, olyanoké, akik ’56 után már semmit sem mondhattak el úgy a világról, ahogyan előtte hitték-akarták, s akiket egy élethoszszon át kísértek-kísértettek a diktatúra szellemei. Ádám (Gáspár Tibor) a rendszerváltoztatás utáni űrben lebeg; a körülötte galambként röpködő egykori tanítványával (Parti Nóra), az őt örök szerelemmel „tűrő” egykori feleségével (Kubik Anna) megélt fájdalmas szerelmi háromszögből kirajzolódik egy életút, kiérződik egy titkolt, implicit tragédia. A Sínjárók a teremtés szabadságától fosztott teremtő vívódásának filmje. ’56-os film, de nem ’56-ban játszódik. A történelemről beszél, de nem a tankönyvekben, hanem az egyes személyekben megírt/újraírt történelemről. Arról, hogy sem a forradalom, sem a nagy szerelem eufóriája nem ismétlődhet meg soha. Kimondja: nem a börtönben töltött idő az igazán fájdalmas, hanem a szabadulás utáni ketreclét. Nem a szabadságharc leverése, hanem az utána következő évtizedek hazugsága. Jeli Ferenc, a sínjáró tulajdonképpen egyetlen kérdést tesz fel: vajon felesleges volt-e élni?
Akkor, abban a nehéz levegőjű szobában, a betegágyán fekve, a snitteket vissza-visszanézegetve bizonyára megkapta rá a választ.
(Sínjárók, színes magyar filmdráma, rendezte Jeli Ferenc és Puszt Tibor, 94 perc.)