Gyürky

L U G A S

Nevét valószínűleg Gyürki helynévről kapta, amely „magyar és curiális falu Hont vármegyében, földes ura Gyürky uraság, mind a’ két ágon, lakosai katolikusak, fekszik Kőkeszihez 1 órányira, s’ ennek filiája” – írja az 1799-es Vályi András-féle Magyar országnak leírása. Majd hozzáteszi: „Legelője elég, fája van mind a’ két féle, szőlő hegye sok, és jó borokat terem.” S valóban, a honti borok ma is „első osztálybéliek”, mint alkalmam volt róla meggyőződni, amikor Ipolyságon jártam Gyürky Antal emléktáblájának koszorúzásán és a róla szóló „tudományos ülésszakon”. A honti borok, elsősorban az ipolynyékiek, de a ságiak, a szelényiek és a peszekiek is, kiállnak mindenféle szigorú próbát (előző este somlai borbemutatón jártam) – pedig ki hallott ma a honti borokról?
Gyürky Antal Felsőszelényben, Hont vármegyében született („határja jó, szőleje híres, legelője, fája elég van”), és valóságos reformkori figura volt (1817–1890). Nevével többször is találkoztam – legelőbb különös epizodistaként Széchenyi utolsó döblingi napjaiból. S bizony nem a legjobb konnotációban. Így kiált fel a mélységekbe bukó döblingi ember 1859. december 27-én kelt eksztatikus naplójában, méghozzá csupa verzállal írva a fenyegető mondatot: „Gyürkynek: »TE TOLVAJ VAGY, BEZÁRLAK!«” Nos, a baljós felkiáltás előzménye, hogy Széchenyi nagyszabású, országos borkereskedés létesítésére adta némi átgondolatlansággal a fejét, s a cél érdekében megbízott egy fiatalembert, járja végig az országot, és gyűjtse be a legjobb borokat. Gyürky, mert róla van szó, ekkor már túl járt az első borászati szaklap megindításán, amelynek céljául a szőlőművelés, a borkezelés, a pincegazdászat, a borkereskedés előmozdítását és emelését tűzte ki, és be is gyűjtötte a megfelelő mintákat. Ám mégis rosszul ütött be az üzlet – Széchenyi az egyik levelében rezignáltan azt írja, hogy „a küldött bor részben kifolyt, részben romlott”, és hamarosan Gyürkynek is kiadta az útját. „A célba vett bor dolga körül minden kedvemet elvesztém.” Ám mindez nem akadályozta abban, még 1859 decembere előtt, hogy egy magánlevélben higgadtan jellemezze Gyürkyt, akit különben Béla fia, akivel együtt utazták be az országot, igen okos embernek tartott. „Arany becsületű, erős tudományos, lelkes magyar nagyon, de azon pénz, melyet tiszta nyereségbül behajt – ha ti. behajt –, nem lesz sok! Nincs kereskedői, pénzcsinálási hajlama!” Hozzátartozik kettejük különös történetéhez s főként a legnagyobb magyar karakterjellemzésének pontosságához, hogy Gyürky a saját szakállára Pesten is borcsarnokot alapított, méghozzá a legelsőt a maga nemében, ahol a legjobb hazai termékek is szerepeltek, ám ez is hamarosan csődbe ment. Ahogy a szakkutatók írják, „a birtokosoktól nem kapott anyagi segítséget”.
Természetesen Gyürky nemhogy tolvaj nem volt, miként az a napló felkiáltásában áll, hanem inkább lelkes idealista, aki a magyar valóságot olyannak vizionálta, amilyen az nem volt. Tette ezt abból a reformista attitűdből, amely a szabadságharc bukása utáni állapotokból és a személyes ambíciók és tradíciók ellentmondásából fakadt. Gyürky Antal a honti nemzetőrség parancsnokaként a gazdálkodásba visszavonult nemesi értelmiségieknek abba a csoportjába tartozik, akik sok mindenbe fogtak, de nehezen találtak pályájuk értelmére és munkájuk céljára. Bort termelt otthon – 1856-os felsőszelényi asztali bora (amely különben kavicsos agyagföldről származik) szerepelt a Magyar Gazdasági Egyesület 1857-es kiállításán, olvasom a róla szóló jegyzékben, csakúgy, mint testvére, Gyürky Vince alsópalajtai aszúi (ami azt mutatja, hogy a szőlőhatárok északi peremén is lehet aszút készíteni). De a fiatal borász kiállított az eszközök és gépek kategóriájában is, így szelepes szádlót, borzacskót kínál, saját találmányú kénező gépecskét, „palacz-kupak”-szorítót, dugaszoló gépecskét és hordókupakokat. (Különben ugyanitt szerepel a Tragédiára készülő unokatestvér, bizonyos Madách Imre nevű gazda is, aki 62 hektáros vadvizes, agyagos talajból származó „lóhermagot” kínál „Alsó-Stregováról”.)
Másodszor a somlai bor utáni kutakodásom közben futottam össze Gyürkyvel – regényes történet ez, ahogy rábukkantam az általam „őssomlainak” nevezett régi, filoxéra előtti bor fajtaösszetételére. S minthogy kevert borról, cuvée-ről van szó, a hatféle komponens szőlővegyítési arányait is megtaláltam. S ez a legnagyszerűbb birtokbor, amelynek szőlőit Királykő nevű cégünkkel időközben el is telepítettük, egy akkor előkerült rövid végrendeletből származik – az 1857-es Szőlészeti és Borászati Közleményekből. A publikációhoz lábjegyzetet biggyesztett a szerkesztő: „Sok kincs rejlik a poros papírok között, csak napfényre kellene azt hozni!” S a megjegyzés írója nem más, mint az épp harmincesztendős Gyürky Antal – így indul szakírói pályája, amellyel a legnagyobb, országos sikereit is aratta.
Mert kiváló magyar közgazda, országos hírű borász és gazdasági szakíró volt ő, de, ilyenek a patrióta hontiak, a Honti Fiókgazdasági Egyesület alapítója, az ipolysági kaszinó egykori igazgatója és a szülőföld krónikása is. Több szaklapot jegyzett, így a Borászati Lapokat, majd a Borászati és Kertészeti Füzeteket, számos könyvet publikált – leghíresebb és legmaradandóbb műve az 1861-ben megjelent Borászati szótár (ma is olvasható, ugyanis nemrég adta ki a dunaszerdahelyi Lilum Aurum Kiadó fakszimilében). Gyürky ezzel a munkával megteremtette az egységes magyar borászati szaknyelvet, leírta a legfontosabb, filoxéra előtti szőlőfajtákat, összegezte a magyar borvidékről szerzett ismereteit (nemcsak Széchenyi Bélával, hanem Entz Ferenccel is beutazta a történelmi Magyarországot), és summázta a borászat, a borkémia addig ismert tudását. A mű szakmai, de néprajzi, kultúrtörténeti szempontból is a legszínvonalasabbak közül való – úgy forgatom mint nélkülözhetetlen dokumentumát a Kárpát-medencei ős- és hőskornak, midőn egy egész ország, ó álom, gyakorlatilag virágzó és hatalmas szőlőskert volt. Akkor nagyjából egymillió holdon termeltek bort – ma úgy nyolcvanezer hektár körül járunk. És nemcsak azt írja a lelkes honfiú, hogy „több bort a világon csak Francziaország termel”, hanem azt is, hogy „jobbat nehezen”. Majd így folytatja: „azon előnnyel egy ország se bír, mint a mienk, hogy annyiféle jeles bort t e r m é s z e t e s úton bírna előállítani, mint mi, mert minálunk terem a világ legelső aszúja, éspedig világos s vörös színben, van minden színben legnemesebb pecsenye és asztali borunk, vannak rendkívül erős úgy zamatos, sima, édes, savankás, szóval minden ízlést kielégítő boraink”.
Gyürky születésének százkilencven éves évfordulóján álltunk az ipolysági volt iparoskör előtt, egy szép park szomszédságában, amely a rozsnyói káptalan szérűskertje volt. Esett az eső, hallgattuk a palóc Urbán Aladár szavait az emléktáblánál, és közben arra gondoltam, ha oda is a régi borászati és egyéb dicsőség, a remény talán mégsem. Különösen, ha a mostani apokaliptikus időkben is oly szeretetre méltó lények tudnának teremni, mint amilyen Gyürky Antal volt.