Kaméleonok politikája

Csupán trükk és játék az egész, melynek kettős a célja: egy kormányzati politikus pártelnöki székhez juttatása, illetve az adócsökkentés illúziójának keltése a választópolgárokban. Ami az alkotmányellenesnek bizonyult elvárt adó ürügyén a héten történt, az nem volt más, mint vegytiszta színjáték. Előre leosztott szerepekkel, megírt monológokkal és dramaturgiával. A rendezők nem hagytak ki semmi olyat, ami egy jó műsorhoz szükséges: előbb a drámai feszültség, a végén pedig az elmaradhatatlan hepiend, a teátrális kibékülés. S közben lényegében nem változott semmi. A pénz egy részét ugyanúgy beszedik, csak már nem elvárt adóként. Három másik jogszabályban rejtették el a befizetési kötelezettségeket, és fokozzák az ellenőrzést.
A kormánykoalíció egyik gyakori eszköze – amivel még mindig képesek megtéveszteni a hazai közvéleményt –, hogy amennyiben szükséges, saját maguk ellenzékének szerepét is eljátsszák. Ilyenkor a politikát elemzők hajlamosak arra, hogy a felszíni – nemritkán megrendezett – viták mögé valós törésvonalakat vizionáljanak. Valós lobbicsoportok lehetnek, ám azok mindig pontosan tudják, hogy a koalíciós takaró alatt meddig nyújtózkodhatnak. A választók pedig közben azt hiszik, hogy különbözik, ami együvé tartozik. Ez is a cél, hiszen – amint a voksolási eredmények is mutatják – a kaméleonpolitikának még mindig nagy haszna lehet ebben az országban.
A másik arc és az álellenzék szerepét az SZDSZ tölti be a koalíción belül. A hazai közéletben egyre kisebb szerepet betöltő párt mostani elnökválasztási kampánya sem szólt másról, minthogy a nagy testvérrel, a szocialistákkal szembeszállni is képes politikai erő megtévesztő üzenetét küldje a közvéleménynek. Míg Fodor Gábor – némi nosztalgikus felhanggal – a civil kurázsi köntösét vette magára, Kóka János behozhatatlan erőpozícióból, a kormányzat teljes hátszelével tör előre tűzön-vízen keresztül. E sorba illeszkedik bele, hogy gazdasági miniszterként is régen látott aktivitást produkál. A szocialistákkal szemben védi az általa nemrég még privatizációra kijelölt villamos energetikai cégek állami befolyást segítő aranyrészvényeit, és harcosan kikel az általa korábban megszavazott elvárt adó ellen – mindezt az elnöki kampány utolsó hetére időzítve.
A miniatűr koalíciós válság csupán négy napig tartott. Ennél hosszabb nemigen lehetett, mert akkor még igazinak tűnt volna. Kóka és a pénzügyminiszter egy darabig két szólamban énekeltek, az egyik Budapesten, a másik Brüsszelben. Veres János hazatérve, egy reggeli televíziós fellépésben szigorúan megfeddte külön úton járó minisztertársát, akivel másnap – láss csodát! – kéz a kézben jelentették be ugyanazt. Vagyis, hogy nem lesz elvárt adó, de más néven mégiscsak lesz, merthogy bevezetik – most már alkotmányosan – az ezzel kapcsolatban tervezett szabályozást, és részben beszedik azt a pénzt is, amely a taláros testület által visszadobott közteherből bevételként a költségvetésben szerepelt.
A miniszterek szerdai közös fellépésén bejelentett és tegnap hivatalosan is benyújtott, álcázott elvárt adóról a hírekben csak egy mondatig tájékozódók hiszik majd azt, hogy a kabinet csökkentette a terheket. Az érintett vállalkozók átlátnak a szitán, érdekvédőik is rájöttek már, hogy visszajutott a kiindulóponthoz az elvárt adó ellen az Alkotmánybíróság előtt folytatott küzdelem. Az elemzők pedig elrágódnak még egy darabig azon, hogy ki nyert: vajon Veres verte át Kókát, vagy Kóka Verest. Egyik sem verte át a másikat, legfeljebb mindketten az SZDSZ jobb érzésű tagjait és a színjátékot figyelő nagyközönséget.