Március 15. utóélete

Azok az események, amelyek a március 15-i nemzeti ünnepen zajlottak a budapesti utcákon, joggal tekinthetők a magyar demokrácia szégyenének. Polemizálni legfeljebb azon lehet, hogy vajon kit vagy kiket terhel a felelősség a napközben kísértetiesen kihalt fővárosi közterekért, a tojásdobálással és füttykoncerttel kísért kormányzati „ünnepségekért”, valamint a háborús övezeteket idéző rendőrségi készültségért.
Jó lenne végre pontos információkkal rendelkezni arról, hogy milyen veszélyforrás miatt zárták kordonok és detektoros beléptetőkapuk közé a Kossuth teret. Az esti órákban lezajlott Andrássy úti csatában annyi mindenesetre kiderült, hogy az ünnepet megelőző hetekben apokaliptikus méretű fenyegetésként beharangozott randalírozók semmilyen biztonsági kockázatot nem jelentenek az Országház épületére. A jól szervezett, és az október 23-i rendőrattakkal ellentétben ezúttal civilizált módszerekkel végrehajtott rendőri akciósorozattal néhány röpke óra alatt sikerült őket feloszlatni. Bebizonyosodott, hogy a törvénysértő utcai zavargásoknak nincs említésre méltó támogatottsága Magyarországon. A békés, alkotmánytisztelő polgárok nagy többsége – bármennyire elfogadhatatlannak és felháborítónak tartják a balliberális kormány regnálását – eddig sem nyúlt az erőszak eszközeihez, és bízvást állíthatjuk, hogy ezután sem fogja ezt tenni. Annál inkább van bázisa a demokratikus jogállamiság keretei között végrehajtott tiltakozásoknak. Akármekkora erőfeszítéseket tett a Gyurcsány–Szilvásy-féle propagandagépezet, hogy a nemzeti ünnepen otthon maradásra késztesse az embereket, ezt csak a saját párthíveik körében tudták maradéktalanul megvalósítani. Míg az MSZP és az SZDSZ szimpatizánsai – tisztelet a kivételeknek – távol maradtak az ünnepi rendezvényektől, a Fidesz Kossuth Lajos utcai nagygyűlése a 2002 áprilisát idéző részvétellel és hangulatban zajlott le. A kormány politikájával elégedetlenkedőket nem lehet elriasztani a véleménynyilvánítás jogának gyakorlásától a terrorfenyegetettség lassan mindennapossá váló ismételgetésével. Több mint kétszázezer határokon inneni és túli honfitársunk mondott jelenlétével nemet az erőszakkal való riogatás és az erre történő hivatkozással végrehajtott rendőrállam-építés minden formájára.
Talán majd Debreczeni József következő Gyurcsány-életrajza választ ad arra, hogy mikor és kik döntötték el a miniszterelnök kommunikációs stábjában, hogy bármi áron, de megpróbálják kicsavarni a Fidesz kezéből a párt egyik legfőbb fegyverét, a szavazók utcai tömeggyűlésekkel történő mozgósítását. Amióta megjelentek az első híradások a kormánypárti sajtóban a szlovák bűnözők robbantási terveiről, jószerével nincs olyan ellenzéki szervezésű politikai nagygyűlés, amely előtt ne jelennének meg baljós hangvételű titkosszolgálati információk, a gondterhelt arcú Szilvásy György kancelláriaminiszter sajtótájékoztatóival súlyosbítva. Eddig viszont minden esetben légből kapottnak bizonyultak azok az állítólagos terrormerényletes kormányzati források.
Amikor viszont valódi veszély fenyegette az utcára kiözönlő polgárokat, akkor tehetetlennek bizonyultak az emberek biztonságának, védelmének őrzésére hivatott állami szervek, legyen szó bármilyen célú tömegrendezvényről. 2006. augusztus 20-án hatalmas vihar csapott le a tűzijátékot megtekinteni akaró sok százezer emberre. Hiába voltak a meteorológiai szolgálatoknak pontos előrejelzései, az illetékesek – köztük a mai napig meg nem nevezett fő felelős! – semmit nem tettek a rendezvény lefújásáért. A hatóságok mulasztása öt emberéletbe került. Lényegében a Fidesz is ugyanezen a Duna-parti helyszínen tartotta március 15-i ünnepi nagygyűlését. Mindenki láthatta, hogy megfelelő szervezés mellett gyorsan és fegyelmezetten haza tudott menni több százezer ember, a megannyi építési terület és szűk mellékutcák ellenére is.
Az augusztus 20-i tragédiához hasonlóan omlott össze a belbiztonsági rendszer a közszolgálati televízió székházának ostroma idején is. A Fidesz október 23-i gyűlése az Astoriánál szintúgy káoszba fulladt, de ennek éppenséggel a karhatalmi erők voltak az első számú okozói, az Európai Unió szégyenévé vált tömegoszlatást produkálva. Az ezzel párhuzamosan végrehajtott Kossuth téri kordonépítés és a Fidesznek, illetve a törvénysértő utcai harcosoknak a kormányzat által megkísérelt összemosása utólag szemlélve akár egy jól felépített forgatókönyv részei is lehettek. A cél egyértelmű. „Révész Mártíriusz” (Kuncze Gábor) és megannyi társa ne tüntessenek, ne demonstráljanak, sőt ne is ünnepeljenek a köztereken, nagyobb embertömeget mozgósítva. Kövessék inkább az MDF által kitaposott normálisnak nevezett politizálás útját, ami lényegében nem más, mint a reformkori konzervatívok fontolva haladásnak nevezett műellenzékisége. De ne sztrájkoljanak az érdekképviseletek sem. Ne tiltakozzon senki az önmagát Batthyány Lajoshoz hasonlítgató kalandor kormányfő személye ellen. Helyette legyen inkább oktrojált megbékélés, engedelmesen bólogató választópolgárok sokaságával.
A gyülekezési jog korlátozása és az indokolatlanul erőszakos rendőri intézkedések ellen tiltakozó civil szférát képviselő jogtudósok álláspontját a miniszterelnök szemétkosárba valónak minősítette. Fanyalgók kórusa fogadta a baloldalon a köztársasági elnöknek a szabadságjogok megőrzésének érdekében tett kijelentéseit is. Amikor az Alkotmánybíróság megsemmisítette a Fővárosi Közgyűlés gyülekezési jogot korlátozó határozatait, akkor újfent fagyos csönd következett a kormányoldalon. Meghunyászkodás csak Franco Frattini EU-biztos magyarországi látogatását kísérte. Igaz, a gumilövedékek általa javasolt betiltása a mai napig nem történt meg.
Személy szerint Gyurcsány Ferencet, de kormányát is súlyos felelősség terheli mindazokért a veszélyhelyzetekért és atrocitásokért, amelyek az elmúlt hónapokban érték az embereket. Ha ugyanis valósak voltak az először 2006 tavaszán napvilágra került, terrorfenyegetőzésről szóló legkorábbi információk, abban az esetben már egy éve meg kellett volna kezdeni a rendészeti és katasztrófavédelmi erők reagálási képességének javítását, rendszeresen konzultálva a többi parlamenti párt nemzetbiztonsági szakértőjével. A 2001. szeptember 11-i New York-i események óta a nyugati világ minden országában komolyan veszik az emberi életek védelmét, a potenciális veszélyforrások kiiktatását.
Nyugat-Európában, még a valódi, hús-vér terroristákkal együtt élő Spanyolországban is, meg tudták oldani, hogy több százezer vagy akár több millió ember zavartalan körülmények között tudjon élni a gyülekezési joggal. Mindezt úgy, hogy a résztvevők biztonságára ügyelő rendőri erők jelenléte se legyen tolakodó. Nálunk azonban csak fogadkozások vannak, miközben a rendőrség még saját magát sem tudja megvédeni. Sajnos a mai napig nem derült ki, hogy ki lőtt rá a Teve utcai székházra. Csak annyi gyanítható a tények ismeretében, hogy ez a bűncselekmény semmilyen összefüggésben sincs a rendbontók cselekedeteivel. Az ezt sugalló miniszterelnöki nyilatkozatoknak éppúgy nincs valóságalapja, mint annyi más, korábban e tárgykörben elhangzott kijelentésnek sem.
Maradnak tehát a kérdőjelek, amelyek csak arra jók, hogy adott esetben a továbbiakban is ki lehessen játszani a terrorkártyát. Ha másra nem, arra talán megfelel a permanens riogatás, hogy a megmaradt kormánypárti szavazók Gyurcsányba vetett hitét megerősítsék és az elbizonytalanodókat visszacsalogassák. Ezért szolgálják a miniszterelnök érdekét mindazok, akik meggondolatlan cselekedeteikkel muníciót adnak a fent említett cél eléréséhez.