Magyarul is ki van írva – mondja a polgárőr magyarul Nagyszeben főterén, amikor a nagypiac közepén, a Brukenthal Múzeum előtt a földre helyezett fura karikákat nézegetjük. Az egykori titkos gabonatárolók a város lakóinak túlélését biztosították, az ötnyelvű felirat ezek immár publikus hollétét jelzi. A hárommillió euróból felújított egykori banképületbe költöztetett polgármesteri hivatal alsó szintje most utazási iroda, ahol egész évre szóló programismertetőkkel látják el az embert. Nem véletlenül: január elsejétől ez a város (Luxembourggal közösen) az Európa kulturális fővárosa cím büszke tulajdonosa.
Hogy Luxembourgnak miért volt fontos egy romániai településsel osztozni a kulturális főváros címen, erre is – mint annyi más kérdésre Erdélyben – a történelem ad magyarázatot. Az erdélyi szászok ugyanis ma is a luxemburgi német dialektust beszélik. Elődeik nyolc és fél évszázaddal ezelőtt II. Géza királyunk hívására települtek ide a mai Luxemburg és Belgium területéről – a szász nevet tőlünk, magyaroktól kapták igencsak alaptalanul, hiszen túl sok közük nem volt a németországi Szászországhoz. Ismerik ugyan az irodalmi németet (iskolában, templomban ezt használják), de egymás között egyfajta német–holland keveréknyelvet használtak.
A szász közösség tragédiája a második világháború után kezdődött, amikor – annak ellenére, hogy Romániának sikerült a győztesek oldalán kiugrania a világégésből – kényszermunkára a Szovjetunióba hurcolták a felnőtt erdélyi németeket. Akik hazajöttek a Donyec-medencéből, azoknak a román nacionalizmussal és a nincstelenséggel kellett megküzdeniük, ugyanis házukat, állataikat, földjüket államosították. Kitelepedésük Németországba a huszadik század egyik legaljasabb egyezményeként kezdődött: Ceausescu tízezer márkás fejpénzért adta el őket – magyarán engedte kitelepedésüket a Német Szövetségi Köztársaságba. Kivándorlásuk 1989, a romániai változások után sem állt le, hiszen az ország gazdasági összeomlása idején a szegénység elől tömegével menekülő szászok – származásuknak köszönhetően – könnyen kaptak német állampolgárságot. Tisztaságukról és rendezettségükről híres falvaikban csak mutatóban – sok helyütt egyáltalán nem – maradtak közülük, s azok is leginkább öregek. Az épített örökség tragédiája ekkor kezdődött – az őrizet nélkül maradt házakba kezdtek beköltözni azok, akiknek semmit sem mondott a múlt, s a jelenből csak a tüzelőanyagnak alkalmas padló, ajtó- és ablakkeretek érdekelték őket. A többnyire roma származású új lakók a település széléről a központ felé haladva évek alatt romhalmazzá alakították a kúriákat, a központban lévő templom több száz éves bútorzatának deszkáiból nem egy esetben disznóól épült, a szárnyas oltár pedig néhány pillanatnyi meleggé és örökké tartó korommá változott. Nagyszeben óvárosát nem lelakták, hanem engedték lepusztulni – a lábasházak eredeti lakói kivándoroltak, így nem volt, aki gondját viselje az épületeknek. Az exodus érzékeltetésére csak egyetlen adat: 1989-ben még tizenöt százaléknyi volt a szászok aránya, ez az arányszám mára egy százalék körülire csökkent, így ma már a magyarok (1,5 százalék) is többen élnek a hajdani szász városban!
A német állam jelentős anyagi támogatásának köszönhetően néhány korábbi központot (Segesvárt, Berethalmot, Medgyest) sikerült restaurálni, és megpróbálták idemenekíteni a mozdítható értékeket a többi településről is. Néhány erődtemplom ma a világörökség része, és Nagyszeben történelmi központját is rövidesen felterjesztik erre a listára. Erdély egykor harmadik legnagyobb nemzetiségéből azonban szinte csak mutatóban maradt néhány példány, mint a rezervátumokban. Az idősebb kitelepültek kényelemből maradnak új otthonukban, a fiatalok pedig már Németországot tartják hazájuknak, legföljebb „nyári szászként” látogatnak el nagyszüleik szülőföldjére. A maradók új szavakat tanulnak: importtemetésnek nevezik azt a kegyeleti gesztust, ha a Németországban meghalt egykori szászt a végakarata szerint itt temetik el, az exportkeresztelő pedig azt jelenti, hogy a kint született csöppséget valamelyik itteni evangélikus templomban tartják keresztvíz alá, majd a ceremónia után a rokonság visszamegy Németországba.
Mielőtt azonban végképp eluralkodna rajtunk a mélabú, térjünk vissza Hermannstadt, vagyis Nagyszeben jelenébe. Aki szállásfoglalás nélkül érkezik a száznyolcvanezres városba, és a központban lévő szállodákban keres szobát, alaposan meglepődik az árakon. Ottjártunkkor három személynek majd negyvenezer forintba került volna egyetlen éjszaka a szocreálból ímmel-ámmal felújított háromcsillagos Continentalban, de alhattunk volna szobánként kétszáz euróért egy négycsillagosban, vagy igénybe vehettük volna a román ortodox egyház (!) tulajdonában lévő Bulevard szálló szolgáltatásait is meglehetősen borsos összegért. Helyi ismerősök tanácsára aztán az óvárosban találtunk egy barátságos panziót, ahol tízezer forint volt az éjszaka, ezért reggeli is járt, és drót nélküli internet szolgálta a laptopjukat használni akaró vendégek kényelmét.
Délelőtt tizenegyre kaptunk időpontot Klaus Johannis polgármestertől a heteken át egyeztetett interjúra, a Német Demokrata Fórum színeiben kilencvenszázalékos többséggel újraválasztott elöljárótól megkérdezem, hivatala minden irodájára jellemző-e a németes precizitás. A polgármester hisz abban, hogy igen – vallja, a hivatal van a városlakókért, és nem fordítva. Azt már később olvasom egy helyi lapban, hogy gyakorta felbukkan műszakkezdéskor az autóbusz-megállókban, ellenőrzi, hogy a sofőrök betartják-e a menetrendet. Váratlanul megjelenik a nagyobb építkezéseken, hogy meggyőződjön az engedély tartalma és a valóság összhangjáról, s aki pár percet késik a hivatali értekezletről, az nem marad sokáig a köz alkalmazásában.
A városvezető szerint a luxemburgiak segítsége mellett azért is tudták elnyerni a kulturális fővárosi címet (a döntést az illetékesek még 2004-ben, Románia uniós tagsága előtt hozták meg), mert van mit megmutatniuk a világnak. Nemcsak lefestették az épületeket, hanem a csatornázástól a kandeláberekig mindenhez hozzányúltak, így a nevezetes esztendő végén is élhető, gazdaságilag és turisztikailag is prosperáló város marad a lakóknak. Az idén félmillióval több turistát várnak, és arról próbálják meggyőzni őket – több mint ezer kulturális programmal –, hogy az ország és a város jóval szebb és érdekesebb annál, mint korábban gondolták. A nagy munka 2005-ben kezdődött, a külföldiek a támogatás mellett a tudást hozták, hogy a helyi forrásokkal – és az utolsó szakaszban a központi költségvetés pénzeivel – megújuljon a város.
Bár Klaus Johannis nem mondott számokat, bőven találni adatokat a városról a Transindex.ro hírportálon. Csak tavaly kilencvenmillió eurónyi befektetés áramlott ide, a városi tanács pedig 33,7 milliónyit költött a felújításokra. Ennek zömét az óváros restaurációjára (az alsó- és felsővárosra tagolódó városmag különben az ország legjelentősebb középkori eredetű épületegyüttesét foglalja magában) fordították, de épül az új repülőtér, és megújultak az utcák is. A modernizáció motorja az a körülbelül kétezer-háromszáz külföldi befektető, akik az elmúlt években összesen 174 millió eurót hoztak ide. Nem maguktól jöttek, a polgármester minden évben egy hónapig járja Nyugat-Európát potenciális befektetők után kutatva. Ennek is köszönhető, hogy a település egyike azon ritka kivételeknek, ahol nem csökken, hanem nő a lakosság lélekszáma, a munkanélküliség kisebb az országos átlagnál (nyáron 3,5, télen, az építkezések leállásakor 5,5 százalékos), és megjelentek az európai mércével mérve is elfogadható fizetést kínáló munkalehetőségek. Bár ötvenöt országból érkezett befektető, a város nem tagadja meg gyökereit: a cégvezetők kétharmada német állampolgár! A hatás kölcsönös – sokan azért jönnek ide, mert itt sok hónapot spórolhatnak azzal, hogy nem kell alapfokú németre tanítani a munkavállalókat, hiszen a szászok távozása ellenére sem csökkent a német tannyelvű iskolák száma, a román szülők ugyanis a csemetéik jövője érdekében ide íratják be a gyereket már az első osztálytól. Még egy beszédes adat a változásról: a város költségvetése a polgármester vezetésével eltöltött hat esztendő alatt megtízszereződött! Az eredmények láttán a kitelepedett szászok egy része gondolkodik a visszatérésen, néhányan már haza is jöttek elsősorban vállalkozni vagy alkotni, de nem beszélhetünk tömeges hazatelepülésről.
Beleolvasok az ingyenes programfüzetbe, ahol a jegyzetíró épp azon élcelődik: annyi igazgatócska és főnököcske van a városban, hogy csak százötven fizetős jegy maradt az egyszerű városlakóknak az amúgy nem túl nagy befogadóképességű Thalia teremben a milánói Scala zenekarának koncertjére. A több mint ezer program között találunk könnyű- és komolyzenei, képzőművészeti, filmes-multimédiás, irodalmi és más eseményeket – bármikor érkezik valaki ide az év folyamán, mindig talál magának érdekes kulturális csemegét. Az elkövetkező hónapok eseményei közül válogatva említésre méltó a márciusban nyíló Virtuális Szeben (internetes kortárs művészet), az áprilisi Etnopark (kreativitást fejlesztő játszótér) vagy a májusi nemzetközi színházi és dzsesszfesztivál – ez utóbbi a legnagyobb hagyományú romániai esemény ezen a területen.
A háromnyelvű www.sibiu2007.ro honlapon megtaláljuk a részletes programot – sajnos a helyi magyarok által augusztus 19–27. között megszervezett Ars Hungaricát kifelejtették a felsorolásból. Ennek a hétnek minden egyes napja a városhoz kötődő magyar személyiségek nevét viseli; így megemlékeznek Kós Károlyról, Barabás Miklósról, Nyírő Józsefről, Bartók Béláról, Petőfi Sándorról és természetesen Szent Istvánról is.
Talán nem véletlen, hogy a brit Guardian a világ ötven legérdekesebb turisztikai célpontjai közül az idén az első tízbe helyezte a várost, előbbre, mint New Yorkot, Londont vagy Párizst. A magyarázatban megemlítette a kulturális fővárosi titulus mellett azt is, hogy gyönyörű a történelmi központja (a gótikustól az art nouveau-ig mindent megtalálni), hangulatosak a kávézói, és pezsgő kulturális élete van. Valóban, aki a Hazugság hídja alatt (a legenda szerint a tiszti iskola diákjai ezen a kovácsoltvas átjárón fogadtak „örök szerelmet” a városi kisasszonyoknak) megérkezik a kispiacra, vagy körbejárja a Huet teret, és szétnéz a nagypiacon, több tucat igényes vendéglőt, kávézót, galériát, múzeumot, palotát, iskolát, tornyot, templomot talál.
Bandukolunk a sétálóutcán, az eseményeket hirdető plakátokon két szlogen virít. Nagyszeben: fiatal 1191 óta – hirdeti az egyik a hagyomány és a modern világ együttélését. Normális Nagyszeben – mondja a másik, és tényleg úgy érezzük magunkat, mintha egy másik bolygón járnánk és nem Románia közepén.
origo.hu
Brüsszel vs. Magyarország: már több mint 40 ezren követelik Magyar Péterék távozását
