Ha Brüsszelben nem is szokás tanulmányozni a római előképet, az ókorkutató rátalálhat azokra a módszerekre, amelyek évszázadokon át össze tudtak tartani egy sokérdekű, soknyelvű birodalmat. Róma ugyan – az Európai Uniótól eltérően – nem jogi elvárásokkal és ígéretekkel érkezett egykor a határokhoz, hanem katonákkal, a birodalomhoz való csatlakozás pillanata tehát a „tagországok” számára nem lett örömünnep, mégis sikerült a leigázottak prosperáló egységét megteremtenie. Mi a titok, kérdezhetnék az unió urai, ha nem töltené ki minden idejüket a szabványosítás. Az Eötvös Loránd Tudományegyetem latin tanszékének adjunktusa, Adamik Béla Nyelvpolitika a Római Birodalomban címmel írt könyvet, amelyet a Tinta Kiadó jelentetett meg. A klasszika-filológus a Római Birodalom szemszögéből vizsgálja az Európai Uniót is.
– Könyvének utolsó fejezetében egyetértően idézi Alföldy Géza állítását, aki szerint a Római Birodalom erejének titka többek között annak elérésében volt, hogy a leigázott népek elitje maga törekedett rómaibbá válni a rómaiaknál. Ez az állítás azonban ma még sokaknak nem hangzik rokonszenvesen, és éppen az euroszkeptikusok félelmét igazolja.
– A Római Birodalomban a hódítás agresszív vonásaitól eltekintve az elit beilleszkedése, feloldódása nem felülről irányított, erőszakos, hanem alapvetően békés folyamat volt. A római társadalmi, politikai intézményrendszer kiépítése, kiépülése révén előbb egyfajta politikai, kulturális egység alakult ki a birodalmon belül, ezt csak később követte a gazdasági integráció és fellendülés. Az unió fordítva csinálja. Előbb született meg a közös piac gondolata, mint a szellemi, politikai összetartozásé. A kutatások egyértelműen mutatják, hogy ami az Európai Unióban a kiindulás, az a Római Birodalomban a végeredmény, egyben a siker magyarázata.
– Mi tehát a római módszer lényege?
– A választ egy kicsit távolabbról kell kezdenünk. A Római Birodalom felvirágzása előtt, a Krisztus előtti II–I. századig sommásan fogalmazva egyetlen nagy presztízsű és kultúrájú térsége volt az akkor ismert világnak: az Elő-Ázsiától Egyiptomon, a Balkánon át egészen Dél-Itáliáig, Szicíliáig terjedő hellén kultúrkör területe, amely Nagy Sándor hódításai nyomán jött létre. Ezt az egységet bontották meg a rómaiak, amikor birodalmat kezdtek építeni. Nagy újításuk az volt, hogy nyelvüket és kultúrájukat tudatosan emelték fel a görög mellé, megteremtették a latin nyelvű irodalmat, és elterjesztették a latin nyelvű közigazgatást. Persze erre elsősorban a görög kultúrától kevéssé érintett nyugati területeken volt módjuk, itt azonban görög mintára teljesen kiépítették a latin nyelvű kultúrát és közigazgatást. Így a nyugati latin mediterrán térség mintegy tükörképe lett a keleti görög mediterráneumnak. Ez valóban világraszóló eredmény volt, amely az ókorban egyetlen más birodalomnak, nagy királyságnak sem sikerült. Augustus korára a rómaiak elérték, hogy az egy presztízsnyelvű és egykultúrájú világot újratagolták, a görögök és „barbárok” felosztást kibővítették. Attól kezdve a világ háromosztatú volt, „kulturált” latinokból, görögökből és „kulturálatlan” barbárokból állt.
– Volt ebben tudatosság, esetleg erőszak?
– A nyelvi kulturális viszonyokat tekintve erőszakosságról szó sem volt, tudatos nyelvművelő, nyelvépítő tevékenységről annál inkább. A rómaiak presztízsnyelvi és hivatalos nyelvi szempontból kettéosztották a mediterrán térséget felölelő birodalmukat. A nyugati részen ennek megfelelően építették ki a latin nyelvű közigazgatást is. Eleinte persze a saját embereiket tették a fontos közigazgatási posztokra, de ahogy a meghódított területek pacifikálódtak, integrálták, bevonták a közigazgatásba a helyi elitet is. Ezeknek az embereknek tehát magától értetődően kellett megtanulniuk latinul, erre azonban senki sem kényszerítette őket. A birodalom keleti felén, a Nagy Sándor-i utódállamokból kialakított provinciákban ugyanakkor a rómaiak lényegében meghagyták, amit találtak, beleértve a görög nyelvű közigazgatást is. Persze a felső vezetés ide is Rómából érkezett, de mivel a rómaiak csodálták és imádták a görögöket és kultúrájukat, nem annyira leigázni, mint inkább integrálni akarták őket. Úgy tettek, mintha minden maradt volna a régiben, csak épp az uralkodót most már nem Ptolemaiosznak vagy Szeleukosznak, és nem királynak, hanem Augustusnak és Caesarnak, azaz császárnak hívják. A birodalomnak ebben a térségében a rómaiak görögül tették közzé rendeleteiket, a római kormányzók görögül tárgyalták a helyiek ügyeit, sőt a görög itt még a római hadseregben is fontos szerepet játszott. Róma urai cserébe viszont igényt tartottak arra, hogy nyugaton a latin legyen a kultúra nyelve, valamint a hivatalos nyelv, még a hellenizált területeken, Szicíliában, Dél-Itáliában is. A rómaiak tehát bizonyították, hogy egy birodalom nemcsak egy, hanem több presztízs-, illetve hivatalos nyelvvel is működhet, méghozzá jól és tartósan. Később egyébként a közép- és újkori Európában ez a kétnyelvű római modell szolgálhatott mintául a nemzeti nyelvek jogainak kivívásához, tehát ahogy a latin a göröghöz képest, úgy például a magyar a latinhoz képest „harcolta” ki jogait.
– A latin azért válhatott birodalmi, egyben világnyelvé, mert mögötte állt a Római Birodalom ereje. De mi magyarázza az unióban azt, hogy az európai arányait tekintve nem túl jelentős angol látszik a legesélyesebbnek arra, hogy hivatalos nyelvvé váljon?
– Ez valóban nem Anglia erejének vagy érdekérvényesítő tevékenységének a következménye, hanem az angol nyelvű Egyesült Államok világháború után bekövetkezett térhódításáé. Napóleon korában értelemszerűen a francia nyelv presztízse nőtt meg Európában, a bismarcki német egység kiépülésével pedig a németé.
– Az oroszból azonban, bármekkora volt is a birodalom, mégsem lett nagy presztízsű nyelv. Pedig mindent megtettek érte.
– A politikai-katonai hatalom ugyanis a nyelvi presztízsnek csak az egyik tényezője. További fontos elemei a nyelvhez tapadó értékképzetnek, hogy az illető nyelv milyen kultúrát szimbolizál, hogy az emberek arra felnéznek-e, szeretnének-e ahhoz a kultúrkörhöz tartozni, elősegíti-e az odatartozásuk a boldogulásukat, jólétüket? A Római Birodalom egyfajta jóléti társadalmat valósított meg a maga módján, így érthető, hogy a latin és a görög nyelv az ehhez a civilizációhoz való tartozást jelképezte. A latin ráadásul a késő császárkorban egy időre még a görög fölé is kerekedett, aminek az volt az oka, hogy a késői Római Birodalomban szinte már csak az államapparátus, a hadsereg és a IV. századtól az egyház nyújtott megélhetési forrást, és ezeken a területeken a latin nyelv ismerete nélkülözhetetlen volt, még keleten is. Vezető görög értelmiségiek ekkoriban már arról panaszkodnak, hogy a görög ifjúság nem akar görögül, csak latinul tanulni, mert azt gondolja, hogy boldogulásához csak a latin ismerete szükséges. Az angol mai presztízsének is hasonló háttere van. Manapság attól félnek a szülők, hogy lemarad a gyerek, ha nem kezd el már az óvodában angolul tanulni.
– Volt-e valaha kötelező a latin az oktatásban, mint nálunk az orosz és a tervek szerint 2010-től az angol?
– A nyugati területeken épülő új városok mind kis Rómák voltak, gondoljunk csak a mi Aquincumunkra. Ezekben az iskolák is latin nyelven működtek. De rendeletileg soha nem tették kötelezővé a latin tanulását, annak oktatása és tanulása a nyugati birodalomfélben a fent mondottak miatt magától értetődő volt. Láttuk, milyen eredménnyel járt a kötelező orosztanulás. Az angol kötelezővé tétele pedig, ha megnézzük az unió hivatalos honlapját, láthatjuk, ellentétes az unió ajánlásával, nem beszélve arról, hogy Európában sok helyen a közérintkezésben nem lehet boldogulni az angollal. Nem ez a megoldás, inkább az Egyesült Államok nyelvpolitikája, amelyik a kötelezőség hiányára épít, nem írja elő kényszerítő erővel az angol tanítását saját országában sem. Jól tudják ugyanis: az angol nyelv presztízsének szívóereje minden törvényi előírásnál erősebb.
– Ha az unióban, de akár a világban is domináns helyzetbe kerül az angol, ahogy már a tudományokban ez bekövetkezett, hátrányba kerülnek azok, akiknek nem anyanyelvük. Mit lehet ez ellen tenni?
– A nyelvi egyenjogúság az európai integrációs folyamatok egyik legkényesebb kérdése, amelyben ütköznek a praktikus és az elméleti megfontolások. Papíron az unióban huszonhárom egyenjogú hivatalos nyelv van, amelyek egyben az Európai Unió intézményeinek munkanyelvei is. A gyakorlatban azonban uniós szinten csak három munkanyelv létezik: a francia, az angol és a német. Az unió központi bankjának igazgatója francia, de angolul szólal fel, mert a pénzvilág, egyben a bank hivatalos nyelve is az angol. Az európai központi bíróság belső tárgyalási nyelve a francia, az Európai Bizottságé az angol, a német, a francia. Egyedül csak az Európai Parlamentben érvényesül a huszonhárom nyelvűség, ez teszi bonyodalmassá, egyben nagyon drágává a testület működését. Ugyanakkor azt is tudni kell, hogy az unió központi nyelvpolitikája abból áll, hogy hivatalos nyelvnek csak azt fogadják el, amit a tagállamok benyújtanak. Tehát ha a katalán nem hivatalos nyelv Spanyolországban, akkor nem fogadják el annak az unióban sem. A kisebbségi nyelvek problémájával ilyesformán nem foglalkoznak, azt a tagországok szintjére helyezik, illetve az egyéni szabadságjogok részeként kezelik.
– Mit kellene tehát az uniónak megtanulnia a Római Birodalomtól?
– Ha el akarjuk kerülni a teljes hivatalos – s tegyük hozzá: angol – egynyelvűséget, ami esetleg feszültségeket kelthet a több presztízsnyelvvel bíró Európában, ugyanakkor csökkenteni akarjuk az uniónak a huszonhárom nyelvűségből fakadó horribilis működési költségeit, akkor kövessük a római példát, tegyük – ha nem is két, de – háromosztatúvá az unió központi intézményeit hivatalos nyelvi szempontból. Amellett, hogy meghagyjuk a tagállamok hivatalos nyelvi autonómiáját, uniós szinten kodifikálni lehetne az angolt, a franciát és a németet mint hivatalos közvetítő nyelveket. A mai Európának tehát elsősorban azt kell megtanulnia az „ókori uniótól”, hogy igenis működhet, jól és tartósan, egy hivatalos szempontból két- vagy többnyelvű nemzetek feletti államalakulat, és ez a két- vagy többnyelvűség éppen a stabilitás egyik záloga. A Római Birodalom nyelvpolitikai berendezkedésének tanulmányozása tehát megszabadíthatja az Európai Unió vezetőit attól az esetleges kényszerképzettől, hogy ilyen óriási államalakulat csak egy nyelven irányítható.
– Visszatérhetünk tehát a kezdő kérdéshez: akkor lesz eredményes Európa, ha megvalósul a különböző népek szellemi-kulturális integrációja?
– A világpolitika és a világgazdaság színpadán az Egyesült Államok mellett csak az egységes Európa lehet eredményes. Szükséges egyfajta európai öntudat és eszme, amelyben hihetünk. Az antik világban az emberek el sem tudták képzelni, hogy létezhet tökéletesebb államszervezet, mint a római. Szokták mondani, hogy Róma a népek olvasztótégelye volt. Csakhogy azt elfelejtik hozzátenni, hogy a birodalom népei maguk adták fel az önállóságukat. Ha Brüsszel nem tudja megteremteni a rómaihoz hasonló „európai öntudatot”, akkor az unió nem fog működni. Meg kell születnie az egységes európai jogrendnek, amely adott esetben felülírhatja a helyi jogokat, létre kell hozni a közös külpolitikát, hadsereget, és szükség van közös uniós nyelvpolitikára is, amely fontos stabilizáló tényező lehet a jövőben. Ha mindez nem valósul meg, akkor az unió nem lesz más, csak egy olyan gazdasági szervezet, amelyik konjunktúrában működik, de ha megrendül az alapja, összedől. A közös identitás, a kulturális és politikai egység megfontolt nyelvpolitikai berendezkedéssel megtámogatva azonban segíthet túlélni egy gazdasági válságot is. A Róma-kutató szemével az ókori birodalom azt üzeni az Európai Uniónak: vagy együtt, vagy sehogy!
origo.hu
Így lesznek nyitva a boltok a hosszú hétvégén
