Szóló

Életesélyek

Zsebők Csaba

Ismét megerősített bennünket abban a KSH egyik tavalyi kiadványa, hogy a 40 és 60 év közötti magyar férfilakosság rendkívül veszélyeztetett. Persze vannak régiók, ahol kicsit jobbak az esélyek az időskor megérésére. Közép-Magyarországon vagy akár Győrben feltehetően a tűrhetőbb gazdasági-szociális viszonyok miatt tovább élnek az emberek, mint például a Dél-Alföldön vagy Miskolcon, ám hazánkban jelentéktelenek a földrajzi különbségek a halandóság terén.
A helyzet pedig egyre rosszabb: mint láttuk, az utóbbi fél évben riasztóan sok kiemelkedő költő, író, muzsikus és színész hunyt el, a legtöbbjük elszomorítóan korán. Igaza van egyik pop-rock zenészünknek, hogy nyugaton és a Balkánon másféleképpen ugyan, de tisztázottak a játékszabályok, hozzáteszem, Közép-Európa más országaiban is. Vágyaink, céljaink már a gulyáskommunizmus óta kontinensünk boldogabb felét idézik, de lehetőségeink egyre inkább Kelet-Európa legszomorúbb régióiba utalnak minket. Ez pedig hatalmas feszültséget idéz elő az emberekben, kivéve azon keveseket, akik a tűz közelében melegednek – mi több, gyarapodnak. Léteznek persze egészségesen sokszínű műhelyek, társaságok (nem sok), de az értelmiségi, illetve a művészvilág kettészakadt, nehéz lenne tagadni. Akadnak persze táboron kívüliek is, ehhez az állapothoz azonban nagy szerencse kell. Pankrációt láthatunk mindenhol, amelybe sokan, egyre többen belehalnak, hiszen a testi-szellemi-lelki túlhajszoltság bizonyíthatóan sietteti egy szörnyű betegség kialakulását. Tragédia esetén persze mi, magyarok többnyire összeborulunk a ravatal, a sír felett, de talán már előbb is szükség lenne konszenzusra. Természetesen demokráciában mindenféle véleménynek helye van, a kultúra mezején is virágozhat minden virág, de égető szükség lenne a nagyjából egyenlő esélyekre. És még valamire: a gazembereket a nevükön kell nevezni. Akkor bizakodóbb lenne ez az ország, és egészen biztos, hogy néhány évvel tovább is élnénk. Mert nemcsak a szegénység, de a méltánytalanság is tud ölni.


Gáz

Szarka Ágota

Füstös Marika a vidéki éjjel-nappali vegyesbolt pultja előtt reggel azon tanakodott magában: néhány kiflit vegyen-e vagy inkább szeletelt kenyeret? Már éppen eldöntötte, mivel bejelentkeztek hétvégére az unokák is, inkább kenyeret vesz. És ebben a pillanatban egyszerűen elpityeredett. Nem tudott mit tenni ellene. A boltocska fiatal eladója csak bámulta elkerekedett szemmel. Füstös Marika ugyanis – főleg mióta meghalt a férje – állandó kuncsaft volt náluk, eltettek számára a pult alá ezt-azt – de még sohasem látta sírni. Pedig az utóbbi időben alaposan kijutott neki. Füstösnek azért nevezték el, mert másodállásban füstölőt üzemeltetett: híre volt, télen sokan hordták hozzá a házi sonkát, a kolbászt. Miközben gyászszegélyes zsebkendőjével törölgette a szemét, a hüppögések közepette kiderült, a gázszámla borította ki ennyire. Nyolcvanhétezer forintról jött csekk, ami képtelenség. Bármennyire akarná, sem tudná kifizetni, nincs is annyi nyugdíja.
„Hiába szeretnék reklamálni, fel sem veszik a telefont. Foglaltat jelez, meg valami gép beszél – sorolja kétségbeesetten. – Nekem sose volt számlatartozásom. Vénségemre ilyen szégyenbe kerülök.” „Oda kell menni a kirendeltségre, ott mindent elrendeznek” – próbál lelket ölteni belé a fiatal eladó. Marika persze már járt ott, de nagyon rosszak a lábai, nem bírta kiállni a sort.
„Késő a bánat, nem kellett volna megszavazni azt a Turcsányit vagy kit!” – szól a beszélgetésbe jó adag indulattal egy másik vevő, középkorú munkás férfi, aki a szokásos féldeciéjért tért be.
A boltban megfagy a levegő. Marika könnyei elállnak, felveti a fejét, zsebre gyűri a gyászszegélyes zsebkendőt. Az eladónő még utánaszól: „Ne tessék idegeskedni, majd csak lesz valahogy!” Látszik rajta, hogy maga sem igen hisz abban, amit mond. Az ő férje hajnali ötkor kezdte a sorban állást a kirendeltségnél. Két napjába került, hogy elintézze a túlszámlázást. Csak alkalmi munkákat kap, azt is feketén. Ez a két nap nyolcezer forinttal kurtította meg a családi költségvetést. Éppen húsvét előtt.