Az jó hollandusokrúl (6.)

Holland illemhelyek
Mutasd meg a klotyód, megmondom, ki vagy. Erről nagy tanulmányt lehetne írni. A világ vécéi közt elég különleges hely illeti meg a hollandokéit. Én roppant kényes vagyok erre – szeretek a trónon ülve olvasni. A régi házakban Amszterdamban külön van a vécé a fürdőszobától, az újakban a fürdőszobában van.
Ha még nem részesültek abban a kegyben, hogy Hollandiában végezzék nagyobb szükségüket, elmondom, milyen. Vécécsésze helyett polcforma alkalmatosság vár. Legegyszerűbb így leírni. A polcnak van egy nagyon sekély csésze jellegű megjelenése, kinézete és egy alacsony pereme az elejéig, ahol a vízöblítő csöve található.
Na mármost, így pillantást vethetsz székletedre. Aztán lehúzod a vécét. Ebben roppant leleményesek a hollandok, van fogantyú, gomb, fémrúd, fatábla, műanyag tábla, lánc, kötél, zsineg… A tartály fönt, a tartály hátul, a tartály a bútorzatban elrejtve. De ne feledkezzünk meg arról, hogy a szerkezet lényegét tekintve ugyanaz. Néha lemegy az excrementum, de van, hogy nem. Ezért is áll sudáran minden egyes vécé mellett vécékefe. Hogy segítsünk, khm, neki. Hogy azt ne mondjam, noszogassuk. Nem hagyhatod ott csak úgy.
Így aztán a tisztaságmániás hollandusoknál ne bámuld sokáig a vécékefét. Mert, hogy finoman fogalmazzak, piszkos. Néha nagyon.
A holland fogadás
Dutch booknak, „holland fogadásnak” hívjuk azt a helyzetet a fogadások világában, amikor a fogadó biztosan veszít. Ilyen a lóversenyek, sportfogadások terén is létezik.
A közgazdaságtanban akkor használjuk ezt a kifejezést, ha egy vagy több gazdasági tranzakció végeredményeként az egyik fél biztosan nyer, a másik meg bukik.
A magyarázatot, mint annyi más esetben, a valószínűség-számítás adja meg. Eszerint „holland fogadás” akkor fordul elő, ha a fogadó szubjektív valószínűségei, vagyis az események általa vélt valószínűségei – amelyek egyáltalán nem biztos, hogy egybeesnek a tényleges valószínűségekkel – nem felelnek meg az úgynevezett Kolmogorov-axiómáknak. Ezt az állítást Dutch book tételnek is nevezik, talán a kitűnően kereskedő hollandok miatt, nem tudom. Őszintén nem. De ilyen véletlenek nincsenek.
Például ha feldobunk egy érmét, és egy ember 2/3 valószínűséget tulajdonít mind a fejnek, mind az írásnak (márpedig az egyik Kolmogorov-axióma szerint az egymást kiegészítő események valószínűségének öszszege egy), akkor hajlandó lesz velünk 2:1 arányban fogadást kötni a fejről és az írásról is. Nem utasítjuk viszsza az ajánlatát, mert akármelyik esemény következik be, nyerünk egy egységnyi pénzösszeget. Ha mondjuk a fej lesz a nyerő, adunk neki ezért egy egységnyi pénzösszeget, amiatt pedig, hogy nem az írás következett be, elveszünk tőle kettőt. Hogy ilyen bolond ember nincs, azt mondjátok? Dehogy nincs. A snóblizók a kocsmaakadémián is tudják ezt.
Vegyük azt a példát, hogy mondjuk valaki egy üzlet során A árut előnyben részesíti B-vel szemben, a B-t pedig egy C áruval szemben, C-t pedig az A-val szemben. Ekkor, ha van neki egy B és egy C áruja, a másik személynek meg egy A-ja, és az utóbbi normális, és eszénél van a kedvezményezett árut illetően, akkor eladhatja azt B-ért és még valamekkora összegért (legyen ez 100 magyar forint). Ezután eladhatja B-t is C-ért és valamekkora összegért (mondjuk 50 forintért), aztán pedig C-t A-ért és valamennyiért (mondjuk 150 forintért). Így visszajutottunk az alaphelyzethez: egyik fogyasztónak van egy B-je és egy C-je, a másik félnek egy A-ja. Csakhogy a másik fél időközben szert tett 100 + 50 + 150 forintra! Ez a holland (?) fifika benne. Ügyes, nem?
Közgazdászok úgy vélik, (hülye) fogyasztónk is előbb-utóbb rájön, hogy nem éri meg ilyen helyzetekbe keverednie. Illetve a másik fél mellett további eladók jelennek meg a piacon (az együgyűség vonzza a befektetőket), és a köztük lévő verseny a lüke fogyasztótól származó hasznot 0-ra szorítja le. Végül a hülye is jól jár. De addig!
A stavoreni úrhölgy
Hogy ezt a két profán témát ellensúlyozzuk valahogy, íme egy holland legenda kis és nagy gyerekek számára (rövidítve):
Ha az ember felül a kompra, amelyik átviszi a tengeren Frízföldre, az északi tartományba, egy kisvárosnál köt ki, melynek neve Stavoren. Ma egy kis kompkikötő, rövid megálló egy északi utazáson. Nem is sejtené az utazó, hogy valaha egyike volt Európa nagy kikötőinek.
Bizony, így volt sok évszázaddal ezelőtt. És még mindig az volna, ha nem egy úrhölgy választásán múlik az egész.
Stavoren szép kikötőjét sok országból való hajó látogatta, miként az itteniek is számos országba jutottak el. Olyan gazdagok és büszkék lettek az itteni kereskedők, hogy ajtajukon a kilincset, de még a sarokvasat is aranyból készíttették.
És eme kereskedők közt volt egy fiatal özvegy, a gazdagok gazdagja, a büszkék közt a legbüszkébb. Csak úgy hívták: a stavoreni úrhölgy.
Az úrnő minden alkalmat megragadott, hogy mutogassa gazdagságát a többi kereskedő előtt. Palotáját a legdrágább javakkal töltötte meg, ahova csak a hajói eljutottak. De a riválisai mindig megtalálták a módját, hogyan utánozzák.
Egyszer és mindenkorra meg kell mutatnom nekik, hogy én jobb vagyok náluk, mondogatta magában. Valahogy meg kell szereznem a világ legértékesebb tárgyát.
Egyszer az úrhölgy részt vett egy másik kereskedő nagy estélyén. Ott találkozott egy gazdag és jóképű tengerészkapitánnyal, aki épp akkor kötött ki stavorenban. Minden táncára igényt tartott a férfi.
Az estély végén a kapitány kezet csókolt a hölgynek.
Hölgyem, azt mondták nekem, hogy ön a leggazdagabb nő Stavorenban. De senki sem figyelmeztetett, hogy ilyen elragadó is.
Attól kezdve az úrnőt és a kapitányt csak kart karba fonva látták az emberek. A nép csak róluk beszélt.
El fogja venni, mondta az egyik.
Elküldi a férfit, mondta a másik.
Aztán nemsokára eljött az idő, amikor a kapitány letérdelt a nő előtt, és azt mondta:
Hölgyem, megtisztelne azzal, hogy a feleségem lesz?
Örömmel, felelte a nő. De egy föltétellel. Mint nászajándékot el kell hoznia nekem azt a dolgot, ami a legértékesebb a világon.
A legértékesebbet? De hát mi az? És hol találom?
Ha tudnám, mondta az úrhölgy, már megvettem volna magamnak. Azt kérem, találja meg, és hozza el nekem.
Úgy lesz, drága hölgy, mondta a kapitány. Amíg visszatérek, kérem, viselje ezt a rubingyűrűt szerelmem zálogaként.
Másnap a kapitány elhajózott Stavorenból, hogy megtalálja a világ legértékesebb dolgát.
Hónapok teltek el. A stavoreniek tudták, minek a keresésére indult a kapitány. Találgatták, mi lehet az.
Egy álomszép ruha, mondta egyikük.
Egy elbűvölő szobor, mondta a másik.
Egy tojás nagyságú gyöngy, mondta a harmadik.
Az úrhölgyet szórakoztatta, hogy ekkora kavarodást okozott a városban.
Hogy fognak irigyelni, mondta magában, amikor a kapitányom visszatér az ajándékával!
Végre aztán a kapitány hajója föltűnt a kikötőben. A stavoreniek mind a dokkba özönlöttek. Amint az úrnő legszebb ruhájában megérkezett, utat nyitottak neki.
A kapitány hajója épp kikötött.
Hölgyem, mondta a férfi, elhoztam, amire vágytál! Azt, ami a legértékesebb a világon!
És mi az, kapitányom?, kérdezte az úrhölgy, alig tudva visszatartani kíváncsiságát.
Sok ország számtalan kikötőjét bejártam, mondta a kapitány. Csodálatos dolgokat láttam, de egyikre sem tudtam kétséget kizáróan azt mondani, hogy az a legértékesebb mind között. De végül Danzig városában rábukkantam. Hogy nevettem magamon! Tudnom kellett volna mindjárt az elején!
De mi az?, kérdezte az úrhölgy türelmetlenül.
Búza!, mondta a kapitány. A hajóm tele van búzával!
Búzával?, mondta az úrnő. Elsápadt haragjában. Mögötte a tömeg, jól hallotta, suttogott, mormolt, nevetett. Azt mondtad, búzával?
Igen, drága hölgyem!, mondta a kapitány boldogan. Mi lehet drágább, mi lehet értékesebb a búzánál? Mindennapi kenyerünk nélkül mire lenne jó a világ összes kincse?
Az úrnő egy pillanatig csöndben maradt, hallgatta a tömegből feléje szálló morajlást, a megjegyzéseket. És ez a búza az enyém? Azt tehetek vele, amit akarok?, kérdezte.
Igen, szerelmem! Ez a nászajándékom számodra.
Akkor, mondta az úrnő, öntsd mind a kikötőbe!
Micsoda? Most a kapitány sápadt el.
Öntsd a kikötőbe! Az utolsó szemig!
A megdöbbenés és egyetértés szófoszlányai hangzottak mögötte.
Úrnőm, mondta a kapitány, kérlek, gondold meg, mit mondasz. Ez a búza elég az egész városnak. Ha neked nincs hasznodra, akkor add oda a szegényeknek és éheseknek. Mert egyszer lehet, hogy te is szükséget szenvedsz majd.
Hogy én? Hiányt szenvedjek valamiben is?, visította a nő. Lehúzta az ujjáról a rubingyűrűt, amelyet a kapitánytól kapott. Ez a gyűrű legyen újra a kezemben, mielőtt ínségbe süllyednék valaha is!
Ezzel minden erejével a kikötő vizébe dobta a gyűrűt.
A kapitány látta, hogyan ért vizet a gyűrű, és hogyan süllyedt a mélybe. A nőre nézett a dokkban, orcája piroslott a haragtól.
Többé már nem szólt hozzá, az embereihez fordult.
Kifutásra felkészülni! Gyerünk! Horgonyt fel!
Amikor a hajó a kikötő szájához ért, a kapitány az összes búzát a tengerbe hányatta embereivel. Aztán elhajózott a kikötőből, és soha vissza nem tért.
Másnap az úrnő nagy ünnepséget tartott Stavoren leggazdagabb kereskedői számára. Nem sajnálta a költséget, hogy megmutassa, minden oka megvan rá még mindig, hogy büszke legyen.
Hatalmas sült halat tettek le elébe, hogy fölvágja. Már majdnem belemetszett, amikor a hal szájában fényleni látott valamit. Kivette a tárgyat, és fölmutatta.
A vacsoravendégeknek még a lélegzetük is elállt. Az úrhölgy elsápadt.
Az volt, a rubingyűrű.
Néhány héttel később a halászok azt látták, hogy zátony épül a víz alatt, nem messze a kikötő bejáratától. A tengerbe öntött és lapátolt búza kicsírázott, és növekedésnek indult. Megfogta a homokot, mielőtt az szabadon tovasodródott volna.
Rövidesen a nagyobb hajók már nem is tudtak befutni a kikötőbe. Elpusztult a horgonyzóhely s véle a város is. Odalett Stavoren szerencséje, a kereskedők mindenüket elveszítették.
Köztük a stavereni úrhölgy is.
Staverenben, a mai kisvárosban a homokpadot még mindig az Úrnő homokjának hívják, annak emlékére, hogyan kicsinyelte le a legdrágábbat a világon.
Tanulság? Ja, az nincs. Mindenki lapátolja ki magának.
Folytatjuk