Borisz cár két arca

Mindenkiben élénken él még a kép, amikor Borisz Jelcin ott áll egy tank tetején. A tömeg csillogó szemmel néz fel rá. Benne látja ugyanis az új Oroszország hírnökét, a szabadság angyalát. A Gorbacsov elleni puccs kártyavárként omlik össze. Már csak néhány hónap, és a Szovjetunió sincs többé. A színen ott marad az egykori pártfőtitkárból forradalmárrá avanzsált erős ember, Borisz Jelcin. Az egyszerű orosztól az értelmiségi elitig mögötte áll az elgyengült, kivérzett, ám a jövőben bizakodó Oroszország.
A remények azonban hamar tovaszálltak. Elporladt a bűnös birodalom, de összeomlott vele a haza is. A szabadság felett érzett öröm csak rövid ideig tartott. A szép reményeket hamar tovaírta a gazdasági összeomlás, a minden képzeletet felülmúló szegénység. Az is hamar kiderült, hogy a hatalomba gyorsan beleszédült, faltörő kosként politizáló Jelcin a romboláshoz jobban ért, mint az építéshez. Az oroszok amilyen gyorsan megszerették, olyan sebességgel ábrándultak ki az új megváltóból. Az értelmiség lelkesedése is alábbhagyott. Mind többen látták, hogy a demokrácia bajnokának gyönyörű jelmeze mögött még ott a régi pártapparatcsik. S kitüremkednek az emberi gyengeségek is. A hatalom és az alkohol túlságos szeretete. De még ezt is megbocsátják Borisz cárnak, mondván, közülünk való, a mi emberünk. Az orosz lélek felülemelkedik a józan észen, a racionalitáson. Mentségére szolgál Jelcinnek az is, hogy a Szovjetunió öröksége olyan teherként nehezedett az új Oroszországra, amely másokat is agyonnyomott volna.
Ez sem mentség azonban 1993 októberére, a demokrácia szentélyének, a parlamentnek a lövetésére. Még akkor sem, ha a régi hatalom maradványai fészkelődésbe kezdtek. Jelcin tankjai ugyanis ezúttal szétlőtték a demokráciába vetett hitet is. A moszkvai Fehér Ház sokáig füstös falai sötét foltként telepedtek a fiatal, éledő Oroszországra. Az elszegényedést még csak-csak megértették volna, de a szabadság érzése végképp megkeseredett. Ellopták az oligarchák, akik kezükbe vették az ország irányítását. Hiába, nagy volt a tét! A tulajdon megszerzése! S ez mindent megért. A „hét bojár” a semmiből nyerette meg a bábként rángatott, majd „halálra táncoltatott” Jelcinnel az 1996-os elnökválasztást. A kommunisták visszatérésével riogató forgatókönyv működött. Pedig hol volt már akkor a Szovjetunió?! A régmúltban. Helyette virágzott az oligarchikus, korporatív kapitalizmus. Az oroszok pedig végképp kiábrándultak a demokráciából, illetve annak rájuk erőszakolt, számukra életidegen válfajából. A globális karvalytőke azonban imádta, szerette ezt a torzszülött Oroszországot. Szerette, mert gyenge volt, úgy táncolt, ahogy Washington és a Világbank fütyült. Ezért szereti utólag is Jelcin Oroszországát, elfeledve a kilencvenes évek káoszát. Kit érdekel, hogy mit akartak az orosz emberek?
Borisz Jelcin életműve meglehetősen ellentmondásos. Nem lehet tőle elvitatni azonban, hogy akármilyen megfontolásból is, de nehéz időkben ragadta magához Oroszország viharoktól tépázott hajóját, s kormányozta, ahogy képességeiből tellett. Hitt a szabadságban, de igazából nem tudott mit kezdeni vele. Gyenge volt, sokáig azt hitte, még mindig vele a nép. Úgy, mint egykor ott a tank körül. S végül hét éve szilveszterkor lelépett a színről. Ha mást nem tett volna, már ezért megjegyzik a nevét. Oroszországban ugyanis ez korántsem mindig volt így!
Mi, magyarok is tartozunk Borisz Jelcinnek egy főhajtással. Budapesten, a 301-es parcellában ugyanis megkövette a magyarokat, s emlékezetes 1992-es látogatásakor bocsánatot kért 1956-ért.