Kevés hírt kapott a nagyközönség az elmúlt években arról, valójában mekkora veszteség érte az Iraki Nemzeti Múzeum gyűjteményét, mi és hogyan került elő, illetve mi lehet az, amiről talán csak fotók maradtak. A katasztrofális közbiztonság, az állandó harcok, a törvények relativizálódása miatt elmondhatjuk, Irakban ma rosszabb a helyzet, mint amilyen akkor volt, amikor a világ a kincsek eltűnése és az amerikai hadsereg felelőtlensége miatt borongott. És nehéz tárgyak pusztulását siratni, amikor naponta ártatlan emberek mellett robban a bomba. Mégis tekintsük át: milyen ma Irakban a kulturális örökség helyzete, mi történt a Bagdad ostromakor eltűnt tárgyakkal, ki hibáztatható a négy évvel ezelőtt történtekért, jogos volt-e a világ aggodalma, s végül milyen kapcsolat van a műkincscsempészet és a politika, illetve a terrorizmus között.
Matthew Bogdanos amerikai tengerészgyalogos ezredes, New York-i helyettes államügyész nemcsak jogi, hanem klasszika-filológiai diplomát is szerzett. Így amikor Irakban harcolva tudomást szerzett a bagdadi múzeum kifosztásáról, különcsapatot szervezett, hogy a kár feltárásának és enyhítésének feladatát elvégezzék. Thieves of Bagdad című könyve 2005-ben jelent meg (magyarul Bagdadi tolvajok, HVG-könyvek, 2006), amelyben megírja mindazt, amit látott, tett és megtudott.
Kezdjük az elején. Lássuk, mekkora volt a tényleges kár a bagdadi ostrom után. „A fosztogatással kapcsolatban a legnagyobb torzítás a kár mértékére vonatkozott – írja Bogdanos. – Riporterek jelentéseikben azt a hírt röppentették az éterbe, hogy mintegy 170 000 tételt loptak el, mely becslés, mint hamarosan megállapítottuk, a tizedik hatványra emelte a veszteséget. Ám ha a kezdeti sajtójelentések nem is lettek volna ennyire vadul túlzók, legelső feladatunk akkor is az lett volna, hogy teremről teremre haladva, polcról polcra leltározzuk fel, mit vittek el és mi maradt, közben pedig nyomok, bizonyítékok után kutassunk. Az antik tárgyakat őrző múzeumnak antik leltárrendszere volt, amit ráadásul még az is súlyosbított, hogy a katalógus igen összetett rendszere miatt több tízezer nemrégiben felfedezett tárgy még katalógusszámot sem kapott.
Az eltűnt tárgyak listája olyan volt, mintha afféle Mezopotámia legnagyobb kincsei című könyvet lapozgattunk volna. A varka váza, a világ legrégibb, faragott kőből készült rituális edénye… A varka maszk, az emberi arc első naturalisztikus ábrázolása… Az aranybika, az a tömör arany bikafej, amit Sir Leonard Woolley, Sir Max Mallowan és felesége, Agatha Christie régészcsoportja talált 1929-ben Uruk városában… A Bassetki szobor, a viaszvesztéses bronzöntő technika legkorábbi ismert emléke. A Nimrud oroszlánjaként ismert elefántcsont faragvány és az Al-Ubaid lelőhelyéről való, Ninhurszag istennő templomában talált rézből készült bikapár… Ezeket a tárgyakat együtt őrizték ugyanabban a múzeumban. És most egyik sem volt sehol.”
Ez tehát az első helyzetleírás, amely a későbbiekben árnyalódik. A legfrissebb hírek szerint az iraki múzeumban körülbelül 501 ezer műtárgyat őriztek, ebből jelenleg 11 és fél ezer hiányzik. Eltűnt vagy még nem került vissza. A gyűjteményből becslések szerint 15 500 tárgyat loptak el, ebből négyezer megkerült, háromezer visszaszerzésére még van remény. Tehát nyolc és fél ezer tárgy sorsa ismeretlen. Fődarab legfeljebb öt hiányzik az eredetileg gondolt húszból, a hatóságok ezeket nagyobb erőkkel keresik. Főtárgynak ez esetben azok számítanak, amelyek minden művészettörténeti könyvben megtalálhatók, meghatározó, kikerülhetetlen alkotások, amelyeket műfajukban elsőkként jegyeznek a civilizáció történetében.
Egy tavaly nyári németországi konferencián az Iraki Nemzeti Múzeum igazgatója filmen mutatta be, miként falazták be az értékes gyűjteményt egy páncélozott terembe, meséli Dezső Tamás asszirológus. A helyi szakemberek szerint ugyanis a bagdadi közbiztonság olyan rossz, hogy az értékes műkincseket nemhogy kiállítani, de megfelelően őrizni sem lehet. Megtörtént már, hogy fegyveresek hatoltak be a múzeumba, és magukkal vitték az ott dolgozó munkatársakat. Csak azok a tárgyak maradtak külső védelemmel ellátva a kiállítótérben, amelyek méretük és súlyuk miatt mozdíthatatlanok. Az amerikaiak még 2003 júliusában tettek ugyan egy kísérletet a múzeum megnyitására, egyben a gyűjtemény biztonságának demonstrálására, de gyorsan belátták, hogy a kockázat túl nagy. A folyamatos terrorveszély miatt csupán egyetlen napig tartott nyitva az Iraki Központi Bank vízzel elárasztott pincéjéből előkerült Nimrud-kincsek tiszteletére rendezett kiállítás. A múzeum épülete azóta amerikai támogatásból megszépült, de csak kísértetház.
Vajon mekkora az amerikai hadsereg felelőssége az öt éve és az azóta történtekben? A legautentikusabb választ nyilván nem a hű hazafi Bogdanostól kapjuk, ám el kell ismernünk, hogy érdemei elévülhetetlenek. Ténykedése nyomán számtalan ellopott régészeti tárgy került elő. Amnesztiát, illetve pénzjutalmat ígért azoknak, akik visszaszolgáltatják a múzeumi darabokat, és a hatóságokkal összefogva igyekezett lezárni a műtárgycsempészek útvonalait. A jelenlegi helyzet megértésében Kalla Gábor asszirológus-régész, az Eötvös Loránd Tudományegyetem Régészettudományi Intézetének docense, az agyagtábla-feliratok szakértője segít. Az 1991-es öbölháború alatt kifosztottak négy-öt jelentős vidéki múzeumot Irakban, mondja, az esetnek azonban nem volt nemzetközi visszhangja. A szakemberek joggal féltek attól, hogy hasonló dolog történik az amerikai invázió nyomán is, ezért két hónappal a háború kezdete előtt, 2003 januárjában az Amerikai Régészeti Társaság figyelmeztette a politikai és katonai vezetést, hogy védje meg az iraki kulturális értékeket. Megadták a leghíresebb lelőhelyek koordinátáit, és leírták, mire kell vigyázniuk. A légierő komolyan is vette a figyelmeztetést, és a bombázások során semmiféle kárt nem okozott. A szárazföldi hadseregre azonban nem lehetett hatni. Irak sík terület, minden domb régészeti lelőhely, ugyanakkor a hadsereg számára fontos stratégiai pont is. Több mint tízezer nagyméretű és százezer kisebb domb van az országban, amelyeket a katonaság a harcok során nem kímélt. A dózerolás, az állásokba csapódó bombák jóvátehetetlen károkat okoztak ezeken a lelőhelyeken. Emiatt az izraeli hadseregben minden nagyobb egység mellett dolgozik régész is, aki felülvizsgálja, hol lehet katonai célokból ásni, mondja Kalla Gábor.
A régészek megjósolták, hogy a háború veszélyt jelent a múzeumokra. Főként a vidéki gyűjteményeket féltették, de az álmukban sem jutott eszükbe, hogy épp a legnagyobbat érheti ekkora kár. A fosztogatás, amelynek az Iraki Nemzeti Múzeum áldozatul esett, Kalla Gábor szerint nem elsősorban rablóakció volt, hanem Szaddám Huszein rendszere elleni reakció, rituális cselekedet, amely a közintézmények kifosztásának sorába illeszkedett bele. Mint utóbb kiderült, a tolvajok elsősorban nem műtárgyakat, hanem irodaszereket és berendezési tárgyakat vittek el. A múzeum a megdöntött rezsim egyik szimbóluma volt, kifosztása tehát az előző rendszer lerombolását jelentette. Az pedig az amerikai katonaság hibája, hogy ezt nem tudta megakadályozni. Előkészítő harcok nélkül rontottak be a város közepébe, így kétséges, egyáltalán elfoglaltnak volt-e tekinthető Bagdad a fosztogatások idején, hisz az amerikaiak még nem voltak birtokon belül. Az irakiak a támadás során nem védekeztek, hanem eltűntek, és ebben a vákuumhelyzetben őrizetlenül maradt a múzeum. Nem volt sem helyi erő, sem győztes hadsereg, hogy megvédje. Az amerikaiak tudták, hogy fosztogatnak az épületben, de nem mertek bemenni, mert feltételezhető volt, hogy bent ellenséges egységek vannak. Kalla Gábor úgy véli, ha nem filmezi le valaki a kifosztott múzeumot, nem lett volna ekkora visszhangja a történteknek, mint ahogy a korábbi esetekről sem szerzett tudomást a világ.
A bagdadi múzeumba behatoló tolvajok az első hírekkel ellentétben nem megrendelés alapján dolgozó profik voltak, hiszen a legértékesebb darabokat otthagyták, az pedig csak később derült ki, hogy a múzeum dolgozói már korábban biztonságba helyezték a legfontosabb tárgyakat. A múzeum igazgatónője azonban, aki esküt tett a Koránra, a megszállóknak nem árulta, nem árulhatta el, hogy mit hová vittek el. Ez persze nem jelenti azt, hogy nem került illetéktelen kezekbe egy sor műkincs. Elsősorban olyan darabok, amelyek a műtárgypiacon jó áron kelnek el. Ezek többségükben nem a könyvekben is közzétett híres, hanem úgynevezett repetitív tárgyak, például pecséthengerek, amulettek, amelyekből amúgy is sok kering a szabadpiacon. Ötszáztól tízezer dollárig fizetnek értük. Ilyen fajta tárgyakat tartalmazott az az ötven eltűnt láda is, amelyben a becslések szerint tízezer tárgy volt. Az ötvenből a határellenőrzések során mindössze három-négy került elő.
Heves viták bontakoztak ki az utóbbi időben a régészek, filológusok között, hogy miként viszonyuljanak az azonosítatlan eredetű műtárgyakhoz, amelyek a háború kirobbanása óta bukkantak fel a piacon. Legyenek toleránsak, és foglalkozzanak az anyaggal, vagy utasítsák el a vizsgálatot? Lehet-e elkötelezett tudós szakértője egy lopott tárgynak, amelynek eredetiségét szakértelmével igazolja, ezzel értékessé és eladhatóvá teszi, egyben orgazdájává is válik? Ugyanakkor érthető, ha a szakembert izgatja az ismeretlen tárgy. Egy francia régészprofesszor tanítványának elárulta, hogy Zürichben újabban olyan értékes és soha nem látott mezopotámiai anyagot volt módja vizsgálni, amely miatt át kellene írni a művészettörténeti könyveket. A többség azonban azon a véleményen van, hogy nem kíván cinkossá válni, nem határoz meg gyanús eredetű darabokat; s ezt az álláspontját nemzetközi körlevél aláírásával is megerősítette.
Ne legyenek illúzióink: mindig lesznek szakemberek, akik jó pénzért menlevelet adnak, eredetiséget igazolnak a feketepiacon mozgó tárgyaknak, amelyeknek csak elenyésző részük származik az iraki múzeumokból. Többségük a ma is zajló lelőhely-fosztogatások nyomán kerül felszínre. A húszas évektől kiválóan, szervezetten működött az iraki régészet, magyarázza Kalla Gábor, akkoriban alig voltak e területről származó tárgyak a feketepiacon. Szaddám idején fővesztés járt a műkincscsempészetért. A második öbölháború után az Irakot sújtó nemzetközi embargó miatt azonban szétrobbant a rendszer, a szakembereket elbocsátották. Az amerikai megszállást követően pedig a helyiek elkezdték szétverni az asszír palotákat, az ásatási épületeket megtámadták, a legismertebb régészeti lelőhelyekre városnyi tömegek vonultak ki. A fosztogatás azóta is folyik. Ami most tűnik el, az az igazi veszteség, mondja a régész, hisz nemcsak a szakemberek szeme elől vész el, de örök időkre azonosíthatatlanná válik, hisz egy régészeti tárgy valódi értékét a környezetében, történeti-tárgyi kontextusában nyeri el. Becslések szerint a lelőhelyek fosztogatása olyan mértékű, hogy hetente eltűnik annyi lelet, mint amennyi az Iraki Nemzeti Múzeum vesztesége.
Persze nem lenne ilyen mértékű a lelőhelyek fosztogatása, ha nem volna hozzá virágzó piac. A keleti műkincsek kereskedelme a XIX. század óta jó üzlet. Korábban a bagdadi, moszuli, bászrai kereskedők főként Londonba, Párizsba, Berlinbe, Philadelphiába juttatták el az anyagot, a nagy múzeumok pedig vetélkedtek az értékes darabokért. Később nagy felvásárló volt például a Metropolitan és a Getty Múzeum is – ez utóbbi főleg a klasszikus antikvitás területéről –, amelynek támogatói köre nyomást gyakorolt a magángyűjtemények vezetőire, hiszen a tárlókban látni akarta, egyben közhírré is tenni a pénzéből vásárolt műremekeket. Emlékezetes a nemrégiben a Getty Múzeum körül kirobbant botrány: nyilvánosságra került, hogy feketepiacról vásárolt, azonosítatlan eredetű tárgyak is vannak a gyűjteményében, amelyeknek egy részét kénytelen volt visszaszolgáltatni többek között Görögországnak. Mostanában Japánban és Amerika középső részén formálódnak új nagy múzeumok, amelyek még a gyarapodás korát élik, és bizonyítási vágyukban nem mindig tartják be a vásárlási szabályokat. Jelentős vevőként jelentkeznek még a Perzsa-öböl menti országok, valamint Izrael is, amely a Bibliában szereplő minden területet történelme részeként kezel. Londonban, Párizsban a nagy üzletházak ma nem nyúlnak Irakból származó tárgyakhoz, a feketekereskedelem egyik európai központja a hírek szerint Zürich lett. Jó piacuk van az agyagtábláknak, feliratuk tartalma szerint tíz–tizenötezer dollárt is megadnak értük. Ezekből nagy mennyiség van most forgalomban, régebben interneten is kínálták őket, de a botrányok hatására ma már eltűntek a weblapokról.
A laikus számára nehezen érthető, miért nem sikerült mostanáig felszínre hozni az Irakban lévő felbecsülhetetlen értékű régészeti kincseket, feltárni a legfontosabb lelőhelyeket. Miért következhetett be a jelenlegi állapot? Kalla Gábor kicsit értetlenkedik a kérdés hallatán, majd elmagyarázza, hogy Babilon területe 1054 hektár, Ninivéé hétszáz, egy hektár pedig tízezer négyzetméter, amelynek mélysége is van, hiszen rétegenként kell feltárni. Egy ásatásra szánt összeg általában két hónapra elegendő, ennyi idő alatt legfeljebb egy-kétezer négyzetméternyi területet lehet feltárni. Dél-Mezopotámiában van a legnagyobb esélye annak, hogy a régészek írásbeli emlékeket is találnak, ott ritka, hogy ne kerüljön elő agyagtábla. Az egyik legnagyobb lelet egy kétezer táblás archívum volt, amelyre belga régészek bukkantak rá. Jelenleg ezeket a helyeket buldózerrel „tárják fel”. A rablók persze nem barbárok, mondja Kalla Gábor, érdekük, hogy a tárgy ne törjön össze, sokan közülük dolgoztak a régészeti feltárásokon, így némi szakértelemmel is rendelkeznek, csakhogy nem dokumentálnak semmit, és végeredményben megsemmisítik a lelőhelyeket.
Újabban a terrorista szervezetek is beszálltak az üzletbe, hisz örökös pénzéhségüket, fegyvervásárlási kiadásaikat a virágzó műkincscsempészetből tudják a legkönnyebben biztosítani. Még ennél is egyszerűbb bevételi forrás a műtárgyhamisítás, amelyet az utóbbi időben már nagyüzemi módszerekkel végeznek. A kiskereskedőknek és a kisebb gyűjtőknek nincsen módjuk arra, hogy megvizsgálják a tárgy eredetét, anyagát, így a hamis darabok bekerülnek a múzeumokba, nemegyszer a magángyűjteményekből, és mindig lesz majd, aki jó pénzért pedigrét gyárt nekik. És mindig lesz vevő is, aki értékes tárgy birtoklására vágyik. Kérdés, milyen eredeti és hamis darabok kerülnek majd elő évek múlva a gyűjtemények mélyéről. A helyzet siralmas, foglalja össze Kalla Gábor, és nem tudjuk, miként javítható, amíg az esztelen vérengzésnek vége nem szakad Irakban.
origo.hu
Közel húsz törvényjavaslatot vitat meg hétfőn a parlament
