Elvesztegetett illúziók

Vesztettünk. Cardiffban szerdán dél táján Michel Platini, a leköszönő évszázad talán legemblematikusabb, a francia labdarúgást játékosként újra az európai élvonalba emelő, majd sportvezetőként is méltóképp reprezentáló UEFA elnöke bejelentette: 2012-ben, azaz öt esztendő múlva Lengyelország és Ukrajna rendezi majd a labdarúgó Európa-bajnokságot.
Kelet-Európa győzött, írhatjuk távirati stílusban, hiszen a lengyel–ukrán duó pályázata kétharmados többséggel utasította maga mögé az olaszokét. (Nem mellesleg, az olasz futball fénye a régi, hiszen Olaszország a jelenlegi világbajnok, s a taljánok többsége él-hal a fociért, a stadionok tömve, még az alacsonyabb osztályú mérkőzéseken is.) S ha korunk labdarúgását nézzük, az olaszok az angolok, a franciák, a németek és a spanyolok mellett alkotják Európa elitjét, és nemcsak a labda lábbal kergetésében, hanem az öreg kontinensen talán a legnépszerűbb sportág kedvelőinek kiszolgálásában is.
Mindemellett nem mellékes tény, hogy egy-egy kiemelkedő sportesemény (olimpia, világ- vagy Európa-bajnokság) rendezési jogának odaítélésében nem csak az adott sportágban nyújtott teljesítmény, vagy akár annak az adott országban mért népszerűsége esik latba. Imádhatták, megkedvelhették például a focit az utóbbi esztendőkben rangos eseményt rendező – s most lépjük túl Európán – amerikaiak, japánok, dél-koreaiak, és számíthattak a futballkedvelő nemzetek világjáróira nézőként s nem utolsósorban országukat korábban sohasem felkereső turistaként, ám lelkesedésük ahhoz, hogy egy rangos kontinentális vagy világeseményt megrendezzenek, kevés lett volna.
Ígéretekből nem lehet jövőt szőni. Erre is megtaníthat, s kell, hogy megtanítson a Magyarországon és Horvátországban is csalódást okozó cardiffi döntés. Vakmerő reményeket dédelgettünk, mondjuk ki bátran, akkor is, ha fájó, mi több, kijózanító a horvát–magyar pályázatra érkezett nulla (!) szavazat.
És nem csak sportszakmai okokból. Keserédesen gratulálhatunk a lengyeleknek és ukránoknak, hogy sikerült megszerezniük a bizalmat a 2012-es labdarúgó Európa-bajnokság rendezési jogának elnyeréséhez. S ha csalódtunk is, mert nekünk (magyaroknak és horvátoknak) nem sikerült a kandidálás, nem lenne jó, ha kudarcunkat tragikomikus kommentárokkal – sajnos ennek már akadtak, akadnak, s bizonyára akadni fognak kinyilatkoztatásai – igyekeznénk megmagyarázni. Sevcsenko O. K. – ez volt a címe egy pár éve magyarul is megjelent, ukrán szerzők írásaiból válogatott novellakötetnek, s azóta is tény, hogy az egykori kijevi csatárfenomén a világmárka AC Milan után immár a futballba fontmilliárdokat ölő Abramovics londoni Chelsea-jében kápráztatja el futballrajongók sokaságát, és Ukrajna magáénak tudhatja a kelet-európai futball Európában is versenyképes csapatainak legjobbjaiként elkönyvelt Dinamo Kijevet és Sahtar Donecket. A klubszinten kevésbé vitézkedő, a Deyna, Lato vagy Boniek szintjétől elmaradó labdarúgókkal rendelkező lengyelek is képesek odaérni egy-egy Európa- vagy világbajnokság döntőjébe. Szögezzük azonban le, hogy mindez kevés lenne az üdvösséghez, hiszen nem valószínű, hogy Sevcsenko klubtársa, a fontmilliókban mért Didier Drogba teljesítménye nyomán Elefántcsontpart akár egy Afrika Kupát is rendezhetne.
Nem érdemes taglalni, hogy labdarúgó-szakmai szinten is hátrébb léptünk. És nem csak azért, mert válogatott és klubcsapataink messze kerültek az európai labdarúgás még jegyzett kategóriájától. Nincsenek eredményeink, s valljuk be, immár követeink se. Puhl Sándor és Mezey György legfeljebb kommentálhat valamelyik médiumban, az aranycsapat még élő reprezentánsai, Buzánszky Jenő és Grosics Gyula pedig legfeljebb akkor fontosak, ha nagy idők tanúiként emlékeznek a nemcsak angol-, hanem az Európa-verő magyar labdarúgókra.
Ide jutottunk a labdarúgásban. Ne áltassuk azonban magunkat, mert ma már egy-egy rangos nemzetközi esemény odaítélésében nem csupán az esik latba, hogy az aspiráns ország miként van jelen és teljesít az adott szakterületen. Ugyanígy kevés a nagy nekibuzdulás, a közös akarat is. A közös Eb rendezésére kandidáló Magyarországon és a társjelentkező horvátoknál sem fogalmazódott meg olyan gondolat, amely aggályokat tartalmazott a labdarúgó Európa-bajnokság esetleges megrendezése kapcsán. Gyurcsány Ferenc is joggal szólhatott arról, hogy a 2012-es közös horvát–magyar labdarúgó Európa-bajnokság megrendezésével mindenki egyetért. Nem gáncsoskodott senki: sem a honi sportszövetségben háttérbe szorított ember, sem a gazdaság szereplői, sem a politikai ellenzék. Egyéb vitákat félretéve, más hasonló nemzetközi eseményeket – például az Antall-kormány által felkarolt világkiállítás vagy az Orbán-kormány időszakában felvetődött olimpia ötlete – kísérő kérdőjeleket mellőzve próbálta az ország megszerezni a rendezés jogát. Mindenki úgy gondolta, hogy a közeli jövőben megrendezendő eseménnyel hazánk csak nyerhet. Nyerhetett volna…
Tisztában kell lenni azzal, hogy a döntésnek gazdasági és politikai okai is vannak. Hiába az akarat, az állítólagosan kiváló pályázat. Tudomásul kell venni: a jó szándék kevés. A folyamatos ígérgetés – amelyhez a gyurcsányi kormányzás igyekszik hozzászoktatni – ennél is kevesebb, sőt hiteltelen. A majdra már ezen a szinten is legyintenek. A nulla szavazatban benne van az is, hogy a délibábokat dédelgető jövőkép vetítése nem hatja meg a döntéshozókat. Egyre valószínűbb, hogy nem csak a labdarúgás világában.
Ideje lenne kijózanodni. Cardiffban Kelet-Közép-Európa fel-, Magyarország leértékelődött. „Pusztán makettekkel és tervrajzokkal nem lehet világverseny rendezését elnyerni” – fogalmazott Szalay-Berzeviczy Attila, Budapesti Értéktőzsde elnöke a kijózanító cardiffi döntést értékelve. Nem csináltunk semmit, mondta Gyurcsány Ferenc hírhedt balatonőszödi beszédében. Ez idő alatt Magyarország az Európai Unió új tagállamainak éllovasából a közösség sereghajtójává vált.
Az elmúlt időszakban Brüsszel számtalan alkalommal haladékot adott. Se szeri, se száma az Európai Unióba elküldött magyar konvergenciaprogram címszóval ellátott javítódolgozatoknak. Az időről időre átszabott ígérvényeknek. Tudjuk, az unió központjában is már jobban figyelmek. Vannak egyéb tapasztalatok is. Nem is oly régiek, elég csak ismét a sportból példát vennünk. Új uszodát ígértünk az úszó Eb-re, még a polgári kormány idejében, de a gyurcsányi évek alatt ebből sem lett semmi, csupán a régi átalakítása a Margitszigeten. Most ennél többre vállalkozott volna az ország – stadionokat, utakat, szállodákat kellett volna építeni, korszerűsíteni. S nem lett volna baj belőlük valamit mutatni, mert hát ígéretekkel, tervrajzokkal…
Nyolc esztendeje, a 2004-es labdarúgó Európa-bajnokság elnyeréséért még versenyben voltunk. Nem nyertünk, de emelt fővel veszthettünk. Most a nulláig jutottunk el, gyaníthatóan nem csak a szavazatokban. A hitelességben is…