Expedíció a főistennel

Az idén és jövőre több ezer kutató lepi el az Északi-sarkvidéket: a márciusban kezdődött nemzetközi sarkkutató év ideje alatt, 2007-ben és 2008-ban mintegy kétszáz kutatást végeznek, amelyek fő célja a klímaváltozás vizsgálata. A kutatások között akad olyan, amelyhez jégtörő hajót vesznek igénybe, de lesz olyan is, amelyet zeppelinről végeznek.
Jövő áprilisban a norvégiai Spitzbergákról indul útjára az a léghajó, amelyről a sarkvidék jégpáncéljának vastagságát mérik. A hosszú táv megtételére alkalmas zeppelint – amelyet Total Pole Airship névre kereszteltek – az orosz Rosaerosystem léghajógyártó cég műhelyében építik, hossza 54, magassága 17 méter lesz, s két, egyenként 170 lóerős motorjának köszönhetően rendkívül könnyű mozgásra lesz képes.
A léghajót a német Alfred Wegener Sarkkutató Intézet által készített elektromágneses érzékelővel szerelik fel. Ezt a torpedó alakú mérőműszert egy 30 méter hosszú kötélen a jégtakaró felszíne feletti 20 méteres magasságba lógatják majd le, a visszaverődő jeleket pedig detektorral fogadják. A jégen áthatoló alacsony frekvenciájú elektromágneses hullámokkal képesek lesznek megállapítani, hogy hol van a víz és a jég közötti határ. Eközben lézerrel bemérik a jégtakaró tengerszint feletti magasságát, majd ezekből, a felszínről és a jégtömb aljáról érkező adatokból a fedélzeti számítógéppel kiszámítják a jégpáncél vastagságát. A kísérlet célja, hogy – a történelemben első ízben – folyamatos képet nyerjenek a kanadai partoktól az Északi-sarkon át a szibériai arktikus vidékig húzódó jégpáncélról.
Ugyanis jóformán semmilyen adattal nem rendelkeznek a tudósok az Északi-sarkvidéket borító jégréteg vastagságáról, regionális osztódásáról és időbeni változásáról, noha ismeretes, hogy miközben az Antarktiszon növekszik a jégtakaró, az északi-sarki óceán jég borította részének nagysága erőteljesen csökken. Ennek pedig súlyos következményei lehetnek, hiszen a folyamat felgyorsíthatja a klímaváltozást: az Északi-sark körüli jégpáncél csökkenésével ugyanis egyre nagyobb felületű sötét víztömegek bukkanhatnak elő, amelyek – szemben a fehér jégpáncéllal – nem verik vissza a napfényt, s így a víz egyre több energiát nyel el, illetve hőt vesz fel.
Azt eddig is tudták, hogy 1979 és 2005 között mintegy 30 százalékkal csökkent az északi-sarki jégpáncél kiterjedése, és az utóbbi időben több, műholdról végzett vizsgálat is megerősítette azt a feltételezést, hogy a jégtakaró főleg nyaranta fogy. A zeppelinnel végzett kutatás azonban igazi áttörést hozhat a jégtakaró vastagságára vonatkozó mérésekben.
Ugyancsak a Spitzbergákról indul az idén augusztusban egy másik, hasonlóan érdekesnek ígérkező kutatás is, amely szintén kapcsolódik a klímaváltozáshoz. A svéd és dán geológusokból és sarkkutatókból álló csoport célja, hogy a skandináv mitológia főistenéről elnevezett Oden (Odin) nevű jégtörő hajóval eljussanak a világ egyik legnehezebben megközelíthető pontjára, Grönland északi részére – ahol a jeges-tengeri jég megreked, és vastagsága helyenként az öt-hat métert is eléri –, s ott a tengeri áramlatokat vizsgálják. A kutatás elsősorban arra keres választ, hogy az észak-atlanti áramlással érkező meleg víztömeg hogyan cirkulál körbe a Jeges-tenger medencéjében, hogyan jut ki onnét, mennyire szabályozott és stabil ez az áramlási rendszer, s végül hogyan befolyásolja a vízáramlat az Északi-sark hőmérsékletét.
A víz cirkulációjának irányát és erősségét jelentősen befolyásolja a tengerfenék domborzata. A Jeges-tenger medencéjébe érkező áramlatok útját részben azért övezi rejtély, mert a Lomonoszov-hátság – a tengerfenéken húzódó mintegy kétezer méter magas, hatalmas hegylánc – észak–dél irányban kettészeli a Jeges-tenger medencéjét (eurázsiai és észak-amerikai medencére), és mindmáig nem tudjuk, hogyan jut át a víz a medence keleti feléből a nyugatiba. Ennek megértését segítheti az Odennel végzett kutatás. A tengerfenék tereprajzának pontos elkészítése érdekében az Oden jégtörőt multibeam visszhangmérő műszerrel szerelték fel. Ez a berendezés forradalmasította a tengerfenék-kutatást, hiszen meglehetősen nagy felület beszkennelésére képes, és pontos, háromdimenziós képet ad róla. Más szóval képpé alakítja a hangot.
Emellett a visszaverődő jelek is szolgáltatnak információt: azáltal, hogy megfigyelik, hogy a jelerősség hogyan változik, megállapítható, milyen típusú anyag van a tengerfenéken. A hajóra ezenkívül alacsonyabb küldőfrekvenciájú visszhangmérőt is szereltek, amelynek sugarai a tenger fenekére hatolnak, és megmutatják, hogyan épül fel az üledék.