Farkas pasa a hegyen

Sajnovics János jezsuita szerzetes csillagászati megfigyelésre utazott Norvégiába, és az északi tájakon barangolva felfigyelt arra, hogy a lappok egyik-másik szava a mieinkre emlékeztet. Hazatérve, 1770-ben közreadta híres könyvét (Demonstratio idioma Ungarorum et Lapponum idem esse), mely mérföldkő a finnugor rokonság tanulmányozásában. A könyv vihart kavart, de később akadtak lelkes tudósok, akik nekivágtak Oroszországnak, hogy ottani nyelvrokonainkat felkeressék. Hatalmas gyűjtőmunkát végzett a rövid életű Reguly Antal és nyomdokain haladva Pápay József. Elsősorban szövegeket (eredetmítoszokat, hősi és szertartási énekeket) jegyeztek le, a dallamokkal nemigen foglalkoztak.
Népünk zenéjét sokáig kizárólag ugyanúgy finnugor eredetűnek tartották, ahogy nyelvünket. Erősítette ezt az a felismerés, amely az osztrák Robert Lachnak volt köszönhető. A leleményes tudós a múlt század húszas évei elején fonográffal gyűjtött népzenét az első világháborús hadifoglyok, részben cseremiszek között, és észrevette dallamaikban a kvintváltós szerkezetet, amely a magyar népzenének is egyik fontos sajátossága.
Bartók ismerte az osztrák munkásságát, és azt tervezte, elutazik finnugor rokonaink közé, főként a volgai cseremiszekhez. El is kezdett oroszul tanulni, utazása azonban – a sztálini diktatúra miatt – meghiúsult. Viszont alkalma nyílt arra 1936-ban, hogy népzenét gyűjtsön Törökországban. Megismerkedett Adnan Saygunnal, a jeles néprajztudóssal, aki elkísérte anatóliai útjára.
Nem volt könnyű dolguk. A falusi énekesek (ahogy idehaza is) féltek a fonográftól, nem mertek a gépbe énekelni, attól tartva, hogy a varázslatos szerkezet „elviszi a hangjukat”. A nők – hitük parancsát követve – még jobban elzárkóztak a közreműködéstől: nekik idegen férfiak előtt nem szabad énekelniük. Végre, némi hányódás-vetődés után, november 22-én rátaláltak Osmaniye községben az agg Ali Bekir oglu Bekirre, aki – térdre helyezhető, hegedűre emlékeztető vonós hangszerén (török nevén: kemencén) kísérve magát – elénekelte a Kurt Pasa cikti gozana (Farkas pasa felmászott a hegyre) kezdetű dalt. Bartók, aki beszélt keveset törökül, lelkesen kiáltott fel: Bu, eski Macar melodisinin varyasonu idi! (Ez hasonlít egy régi magyar énekre!) Ezután hat fonográfhengerre való anyagot gyűjtött az idős népzenésztől és hat fiától, majd Tabaklarban találkozott az ismert asikkal (énekmondó), az ötvenegy éves Kir Ismaillal, aki apró, gitárszerű hangszerrel (cura irizva) kísérte dalait. Cardakban még további értékes anyagra talált, török síp és dob (zurnán és davul) kísérte táncdallamokra, végül a nomádok köreiben, Tüysüz faluban újabb szertartási énekeket és hangszeres népzenét sikerült lejegyeznie.
Hazatérve rádió-előadásban ismertette kis-ázsiai gyűjtőmunkája eredményét. Megállapította, hogy a yürük nomádoktól feljegyzett anyag pentaton jellegű, és nyolc szótagos sorokra tagolódik. Mindkét sajátosság a régi magyar dallamokat is jellemzi. Ezen archaikus muzsika jellemzője az is, hogy első verssora „dekoratív motívummal” kezdődik, mely látszólag idegen a folytatásától, ám az alaposabb elemzés feltárhatja a köztük levő spirituális analógiát. Ezek után a zeneszerző kimondta: a régi magyar és a régi török muzsika közös nyugat-közép-ázsiai eredete igen valószínű, amit az a tény is megerősít, hogy az anatóliai nomádok és a mi vándorló elődeink több évszázadig éltek együtt.
Bartók úttörő munkásságának több követője is akadt. Az ő kutatóútjaik nyomán az ázsiai törökök (türkök) zenéje ma már viszonylag jól ismert. Mostanában arra is felfigyeltek, hogy a tetraton (vagyis négy hangból álló) dallamok, amelyek Bartók anatóliai gyűjtésében előfordulnak, ugyancsak fel-feltűnnek a zárt, archaikus hagyományait ezáltal fokozottan őrző Gyimesben és Moldvában is.