(Cardiff)
Lech Kaczyinski lengyel, valamint Viktor Juscsenko ukrán államelnök az utolsó pillanatban esett be Cardiffba, a jelek szerint mégsem tartották annyira esélytelennek közös pályázatukat, ahogy azt mi szerettük volna hinni. Az olaszok nem taktikáztak, Romano Prodi kormányfő tényleg nem jött el, de még a beígért Sophia Loren se. A delegációt Giovanna Melandri ifjúsági és sportminiszter vezette. Elgondolkodtató volt, hogy a világbajnok csapatból is csak a posztjáról lemondott szövetségi kapitány, Marcello Lippi képviseltette magát, s mindez azt sejtette, hogy a kétségkívül első számú favoritnak számító olaszok túlságosan biztosak a dolgukban. A tegnap déli döntésig persze mindenki bizakodhatott. A végrehajtó bizottság tagjai igyekeztek kitérni a sajtó érdeklődése elől, a kivételek egyikeként a holland Mathieu Sprengers meglepő módon mégis állást foglalt: „Ha valóban meg akarjuk mutatni, hogy európai szövetség vagyunk, egyszer keletre kell vinni az Eb-t.” Azt azért már nem árulta el, mennyire keletre gondolja, Ukrajnáig vagy Magyarországig…
A döntéshozók, ahogyan azt ígérték, közép-európai idő szerint pontban fél 12-kor vonultak be a városháza dísztermébe. A kivetítőn képkockák peregtek az eddigi kontinensbajnokságokról és a kandidálókról, városaikról. A tetszésnyilvánításokból hamar leszűrhettük, hogy a lengyel–ukrán delegáció a legnagyobb, de sokkal mi sem maradtunk el tőlük hangerőben, ugyanakkor az olaszok feltűnőn visszafogottnak tűntek. Aztán Michel Platini, az UEFA elnöke, aki pár pillanattal korábban még a kivetítőn szaladt a labdával, majd emelte magasba az 1984-es Eb-trófeát, élőben tűnt fel a pódiumon. S itt nem szaporította sokáig a szót, rövid tiszteletkörök után felbontotta a bűvös borítékot, majd bejelentette: „A 2012-es labdarúgó Európa-bajnokságot Lengyelország és Ukrajna rendezheti.”
A győztesek már a „Poland” első szótagjánál a magasba szökkentek, egymás nyakába borultak, és a tömegből szálfatermetével kimagasló ökölvívó Vitalij Klicsko rögvest meg is lengetett egy kék-sárga ukrán zászlót. A két szövetség elnöke, Hrihorij Szurkisz és Michal Listkiewicz rövid protokollbeszédet mondott, majd szaladtak ők is ünnepelni. A vesztesek pedig közben megpróbálták feldolgozni a történteket, s ez nekünk ment nehezebben. „Mindenre számítottam, csak erre nem…” – bökte ki az első pillanatokban Mészöly Kálmán, aki arra kérdésre, hogy mi dönthetett, úgy felelt: „Inkább diplomatikus maradok, és erre nem mondok semmit, de azt biztosra veszem, hogy a győztesek mindent bevetettek…” A csalódott magyar táborban elhangzott olyan vélemény is, hogy „ezek mindenkit megvettek kilóra”, de konkrétumok híján ez nem egyéb sanda vádaskodásnál. A szomszéd teremben Gyurcsány Ferenc miniszterelnöknek különösen diplomatikusnak kellett lennie: „Idő kell ahhoz, hogy feldolgozzuk, ami történt… Most érthetően szomorúak vagyunk, de ezekben a percekben sem feledkezhetünk meg arról, hogy köszönetet mondjunk azoknak, akik rengeteget dolgoztak ezen a pályázaton.” A baj csak az, hogy a jelek szerint a pályázat az égvilágon semmire nem volt befolyással.
A magyar futballról a pályán történtek kapcsán számtalanszor leírtuk már, hogy ennél lejjebb nem juthat. Most a zöld gyep helyett a zöldasztal mellől derült ki valami hasonló, miután a magyar–horvát pályázat az információk szerint szavazatot sem kapott a döntéshozóktól. Harmadszor kandidáltunk, harmadszor buktunk el, de ilyen simán még sose. Mivel az Eb-t kelet-európai „vegyes csapat” nyerte, a következő kontinensviadalra – ha negyedszer is nekifutnánk – gyakorlatilag nincs esélyünk; a sportágtól elemelkedve elmondhatjuk, hogy régiónk lemaradói közé kerültünk. De most még ne emelkedjünk el, csak rögzítsük azokat az okokat, amelyek miatt veszt(h)ettünk. A holland vb-tag, Sprengers úr szavai és a tények is azt tükrözték, az UEFA-ban megvolt a szándék a keleti nyitásra, a felzárkóztatásra, de ez az indok a végső győztesre legalább annyira vonatkozott, mint ránk. S akad, ami sokkal jobban: a futball jelenlegi színvonala, a méretből eredő gazdasági potenciál (öszszesen majd’ 90 milliós piac), a már elkészült pályák és edzőközpontok. Ne feledjük el a világszövetség (FIFA) elnökének közelmúltbeli ukrajnai látogatását sem, mert Sepp Blatter ugyan később cáfolta, hogy kiállt volna a későbbi nyertes mellett, de látogatása jelzésértékű volt. Blatter januárban az UEFA tisztújításakor nyíltan Michel Platinit favorizálta Lennart Johanssonnal szemben, s az öt, pályázatban érintett ország közül csupán a lengyelek és az ukránok szavaztak januárban a francia legendára. Hazánkat a tavalyi MLSZ-beli „kurzusváltás” is gyengítette, hiszen Bozóky Imre, Puhl Sándor vagy Mezey György kiváló kapcsolatokkal rendelkezett az európai szövetségben, utódaikról viszont senki se tudta, kicsodák. A személyes szálak tehát nem ellensúlyozták hiányosságainkat. Az utolsó napokban egyébként az európai média már azt tükrözte, hogy csak mi tartjuk esélyesnek saját magunkat, a verseny a másik két pályázó között dől el.
Az ünneplők közül sikerült a magyarul egyébként kiválóan beszélő Michal Listkiewicz közelébe férkőzni, és első benyomásairól kérdezni. „Már az első körben megszereztük az abszolút többséget, amire előzőleg nem gondoltam volna. Nem az udvariasság mondatja velem, de az önök pályázatától tartottam jobban, hiszen már harmadszor jelentkeztek, a tapasztalat rengeteget számít, mi pedig újoncok voltunk. Persze én mindig mondtam, volt már példa arra, hogy egy újonc bekerülve az első osztályba rögtön megnyerje a bajnokságot. Két éve egyébként, amikor az UEFA szűkítette a kandidálók listáját, még csak a harmadik helyen álltunk a rangsorban, de a leghíresebb lengyel sportolónő, a többszörös olimpiai bajnok Irena Szewinska is azzal biztatott, hogy egy versenyben soha nem az elődöntő számít, hanem a döntő. S mint megjegyezte, ő is sok aranyérmet nyert így.” Listkiewicz után az öt olimpián hét érmet, közte három aranyat szerzett egykori klasszis atlétanőnek gratuláltunk. „Óriási siker a győzelmünk, hiszen nagy világverseny rendezését nyertük el! S ígérem, hogy a legközelebbi rendezésért folyó versenyben önöket támogatjuk!” – nevetett a Nemzetközi Olimpiai Bizottság lengyel tagja, amikor megtudta, honnan jöttünk.
Az, hogy pályázunk-e legközelebb, még a jövő nagy kérdése, a támogatás azonban ránk fér, s most azért is, hogy magunkhoz térjünk.
Házigazdák. 1960 – Franciaország; 1964 – Spanyolország; 1968 – Olaszország; 1972 – Belgium; 1976 – Jugoszlávia; 1980 – Olaszország; 1984 – Franciaország; 1988 – Németország; 1992 – Svédország; 1996 – Anglia; 2000 – Belgium és Hollandia; 2004 – Portugália; 2008 – Ausztria és Svájc; 2012 – Lengyelország és Ukrajna.
origo.hu
Lencsevégre kapták a miniszterelnököt az olasz éjszakában
