Itt-ott találkozhatunk egy kötettel, amelyről elsőre nem tudjuk eldönteni, hogy a vendéglátós szakmának vagy a szélesebb publikumnak szól-e. Nos, mindkettőnek, ugyanis híres éttermeket tárgyal. Köztük előfordulnak úgynevezett kozmopolita „falodák”, amelyekben külhoni vagy ilyen-olyan fúziós ételeket kínálnak. Szó se róla, az ember örül, különösen, ha legalább kamaszkoráig a létező szocializmusban éldegélt, hogy a gasztronómiában (is) nagy népek eledeleit már jó néhány éve idehaza is meg lehet kóstolni.
Gondoljunk csak arra, milyen jó lenne, ha takaros magyar éttermek százai hívogatnának Dél-Amerikától Nyugat-Európáig! A Híres éttermek című könyv bemutat japán, olasz és francia vendéglőket, amelyek valóban autentikusnak tetszenek, igaz, meglehetősen drágának is. Mégis úgy tűnik, hogy lehetőség szerint inkább ezekbe érdemes ünnepnapon betérnie a magyar átlagpolgárnak, szemben azokkal a puccos „vendéglátó-ipari üzemegységekkel”, amelyek zavarba ejtő módon rámentek a „trendi” belső térre, és étlapjuk szintén amolyan nagyvilági katyvaszt tartalmaz.
Persze el kell ismernünk, működnek újító kedvet dicsérő éttermek az országban. Érdekes megfigyelni az uralkodó tendenciákat. Van olyan étekműhely, ahol elsősorban a kreativitásra helyezik a hangsúlyt, elegyítve a világ éppen divatos konyháinak hatását. Aztán akad olyan fogadó, amely a régi magyar konyha ízeiből, receptjeiből, sőt alapanyagaiból indul ki, hozzáigazítván azokat korunk elvárásaihoz. S mostanság olyasmi is megesik, hogy ötvözik e fenti két irányzatot. Ez talán kevésbé szerencsés, hiszen könnyen karakter nélküli lehet az a vendéglő, amely túl sok stílussal próbálkozik. Rokonszenvesebbek az eredeti szellemiségű „korcsmák”, közülük is leginkább azok, amelyek régi idők nagy tanúi. A szakma nagyszámú avatott képviselője be is szavazta ezeket a kötetbe. Ilyen Krúdy megmaradt törzshelye Óbudán, a Kis- és a Nagykörút egy-egy patinás kávéháza, a belváros leghíresebb cukrászdája, de szintén ide sorolhatjuk a százéves pesthidegkúti sváb parasztházban szerénykedő vendéglőt, s ama külvárosi kávéházat is, amelyik a Monarchia korában divatos Szemere-lövölde eredeti épületében nyílt meg. Mi több, létezik Buda várában például egy lakomapalota, amely nem olyan régi, ám tulajdonosai étkezési kultúránk elfeledett értékeit tartják szem előtt, hogy mást ne mondjunk, valódi – Márai által istenített – soroksári cipó is kóstolható itt, egy évszázados receptnek, illetve egy helyi pékmesternek köszönhetően. Persze a vidéki Magyarország sem marad ki: Gyulán például egy csárda a legrégibb magyar nyelven íródott étlappal csalogat, de az egri pincék is rengeteg attrakcióval szolgálnak. Ami furcsa, hogy a Sopron melletti Fertőrákos legjobb vendéglője nem került be a háromtucatnyi szakmai kedvenc közé, pedig annak messze földön is híre vagyon, az pedig szintén meglepő, hogy az indiai konyha pesti képviselői közül egy sem fért be, pedig hozzáértők szerint egy-kettő akár Bombayben is megállná a helyét. A Híres éttermek mindazonáltal olyan album, amelyet érdemes forgatni. És egyvalami bebizonyosodik: a magyar konyha, ha tényleg jó, akkor csúcsokat ostromol, csak az a kár, hogy – különösen Budapesten – általában elvétve akad színvonalas, magyaros vonalvezetésű és az átlagember számára akár napi szinten is megfizethető „csámcsogda”.
(Híres éttermek. A gasztronómia kiválóságai. Szerk.: Gerse László. Szaktudás Kiadó Ház, Budapest, 2006. Ára: 3450 forint)
origo.hu
Többé nem vásárolhatnak energiaitalt a 18 év alattiak
