Gengszterek és káosz a Titanicon

Jó egyhetes tapasztalatainkat összegezve megállapíthatjuk, hogy a 14. Titanic Nemzetközi Filmfesztivál esetében a mennyiségi kiterjedés (12 nap alatt kilenc szekcióban 27 ország 63 filmjét vetítik idén az Urániában, a Toldiban és az Örökmozgóban) nem vezetett sem tömegkatasztrófához, sem (minőségi) süllyedéshez. A nemzetközi fesztiválokon már díjazott, amúgy kegyetlen kritikusok és a közönség által is dédelgetett filmek mellett olyan „semmiből jött” alkotók művei is vászonra jutottak, akik interneten ingyenesen jelentkezhettek a fesztiválra a világ minden tájáról.

Nem oszthatók jó és rossz filmekre az eddig látott alkotások, inkább nézhetőkre, még nézhetőbbekre és nagyon jókra, illetve olyanokra, amelyek többé-kevésbé állnak közel a magyar nézőhöz életérzés, látásmód tekintetében.
Kultúrtörténeti tapasztalataink alapján érdemes követni azt az útvonalat, amelyen sokszor évtizedek alatt egy-egy műfaj, stílus, szerkezet nyugatról kelet felé vándorol, s közben egyre mélyül, új gondolatokkal, helyi ízekkel, pompás képi világgal gazdagodik. A meghökkentően markáns koreai filmkínálat egyik míves filmnoir darabja, a Keserédes élet Kim Ji-woon rendezésében – amely máris közönségkedvenc a nézettség és a szavazás alapján – igazolni látszik a fentieket. A lenyűgöző filmes látványvilágba helyezett alvilági leszámolós történetben a nyers erőszak rendre szétzúzza a pompásan komponált képeket, a szépség néhány szárnycsapása azonban, amely meglegyinti a bűn világában élőket, még nagyobb pusztítást végez. Az eredmény: vérfürdő és egy megkövült, könnyben-vérben zörögve földre hulló álarc. És persze katarzis.
Zsánerfilmekben az angolok is jók: főként kiváló gengszterfilmekkel rukkoltak elő. Paul Andrew Williams első rendezése, a Londonból Brightonba című versenyfilm máris ódai dicsérősorokat csalt ki nem egy vérestollú angol kritikusból. Egy olyan filmes generáció tagja hívja meghökkentő alkotásában közös gondolkodásra a nézőt, amelynek már elege van a káosz és a hatalom közé furakodott egyenlőségjelből. Filmjével azt állítja, kell lennie olyan hatalomnak a káosz lelket tipró erőivel szemben, amely belátó, bölcs, képes határt szabni a zűrzavarnak, és képes akár az önkorlátozásra is.
A káoszból a világon már mindenkinek elege van. A magyar származású mexikói rendező, Daniel Gruener Vasárnapi hulla című filmkomédiájában azonban sem az intézményeket, sem a mexikói, úgymond néplelket nem kímélve mutatja be a közönség vad kacaja közepette, hogy a remek rövid távú, tipikus mexikói „megoldások” milyen addig nem látott zűrzavarokat idéznek elő.