Gyóni Gézához

Volt egy lánglelkű poéta, akit elragadott tőlünk az első világháború, és eltüntetett a kommunizmus.
Harminchárom évesen, éppen születésének napján adta vissza lelkét a Teremtőnek – ennek kilencven esztendeje. Idegen földön, fogolytáborban végezte, nem volt ideje, alkalma felmérni pályáját, zsenijét. Gyóni Géza életműve még így, félbehagyottan is része annak a háborúellenes magyar irodalomnak, amelynek Ady volt a beteljesítője.
Cézár, én nem megyek! című verséért – még fegyvergyakorlata idején – az államügyész pert indított ellene háborúellenes propaganda miatt.
Legismertebb versét – Csak egy éjszakára – megszületése után máris nyolc nyelvre lefordították. Gyóni halálának kilencvenedik évfordulójára emlékezünk most. Az eseményt Dabas város önkormányzata és a helyi művelődési ház rendezi. (Gyón mint falu ma már Dabas város része, apró adalék, ugyanabban a házban, ahol a költő született, látta meg a napvilágot Murányi László, az ismert nemzeti érzelmű televíziós – hovatartozásáért ki is rúgták a tévétől.)
Egy rövid idézetet idemásolok Gyóni Géza Sírvers című költeményéből, afféle önvallomás: „Hazai domb lesz, vagy idegen árok / Bús sírom füve, amelyen kihajt, / Kopott fejfámon elmosódó írás / Bolygó vándornak ez hirdesse majd: / Boldog, ki itt jársz, teérted is / Megszenvedett, ki lent nyugszik, a holt; / Véres harcok verték fel hírét, / De csak a béke katonája volt”. Fel kellene fedezni Gyóni Gézát, ahogyan már felfedeztük Wass Albertet, Márai Sándort…