Nagyvárosban ma már kevéssé ismert, talán szokatlan is a halott énekelt versekben való elbúcsúztatása, de vidéken többé-kevésbé most is eleven szokás. Régi, sok száz éves műfaj ez, amelynek szabályai az idők során változtak ugyan, ám a lényeg változatlan maradt. Többnyire a kántor búcsúzik a halott nevében, egyes szám első személyben megfogalmazva mondanivalóját. Mintha a koporsóban fekvő ember gondolatait hallanánk – persze olyan formában, amely bizonyára semmiképp sem jellemző a megboldogultra. A dallam többnyire valamelyik ismert temetési ének, s így a versforma is kötött. Ezek a versek általában nem művészi megfogalmazásuk miatt érdekesek, hanem egyrészt a szándékuk okán: a kíméletlen igazság (a halál ténye) és a kegyes hazugság (az elhunyt jó tulajdonságainak felnagyítása) különös keverékével akarják megvigasztalni a gyászolókat; másrészt időnként kifejezik a versszerző ambícióit és a társadalomról alkotott elgondolásait is. Persze sokféle kategóriája van a búcsúztató énekeknek, és ezek között jelentős eltérés mutatkozik: értelemszerűen más szabályai voltak a kivégzés előtti búcsúénekeknek és más a gyermekek temetésekor mondottnak.
A búcsúztató versekben sokféle réteg mutatható ki az egyházi tanítástól kezdve az erre épülő paraliturgikus szokásokig, világi líráig, hiedelemvilágig bezárólag. Gyakran érezhető a középkori haláltáncok hatása is.
Többnyire általános összefoglalás áll a versek elején, intés, példázat, tanítás a világ mulandóságáról, majd a halott búcsúzik rokonságától, ismerőseitől, szomszédaitól – sokszor felelevenítve életének állomásait is. Gyakorló kántortól hallottam: manapság a legfontosabb, hogy a felsorolásból ki ne maradjon valaki, a szerető rokonság minden tagját megemlítsék a búcsúzó énekben, különben nagy sértődés támadhat.
Országosan elterjedt és nyomaiban még ma is élő szokásról van szó, amelynek sok száz éves történetéből rengeteg emlék maradt fenn. Így aztán nem különösebben ritka érdekesség az a gyermektemetésre írt búcsúztató, amelyet P. Varró Paulin (1826–1886) egykori betegellátó könyvének szennylapjain találtam feljegyezve. Az alkalomról – talán alkalmakról –, amikor a vers elhangozhatott, nincs adat, így a keletkezés pontos ideje is tisztázatlan. Még az is elképzelhető, hogy a kissé ügyetlen, meg-megdöccenő vers csupán másolat, esetleg kompiláció. Ez annál is inkább lehetséges, mert képei, hasonlatai helyenként túlságosan régiesek a XIX. század második felének nyelvezetéhez képest. Valószínűleg két dallamra énekelt versről van szó; ezt a különböző szótagszám és a kissé eltérő íráskép is bizonyítja.
Talán az elejét a koporsó lezárásakor énekelhették a halottas háznál, és a „kedves atyám s szülő anyám” kezdetű sort a temetési menet megindulásakor. Erre utalhat a „vegyétek fel kis tetemem” kezdetű sor a második részben.
„Megtalál a halál ö mérges nyilával / virágok közt kaszál éles kaszájával / szép rózsákat arat sarlójával / oh fájdalom s viadalom / halál ellen hogy nincsen oltalom. // Ah szomorú halál mint megszomorítod / atyámnak anyámnak házokat megfosztod / rózsájokat kertjökből szakasztod / oh fájdalom s viadalom s. t. b. // Én is csak most nyilék, mint gyenge viola / Szüleim kertjében ültettem mint rozsa / Valék kedves liliom illatja / oh fájdalom s viadalom stb. // Gyenge testecskémnek nagy fájdalmát láttam / Keserű poharát halálnak kóstoltam / bizonyságul holttestem elhagytam / oh fájdalom s viadalom… // Liliomnál és rózsánál valék szebb virágszál / Kedvesb valék szüleimnek ezüstnél aranynál / De tövöstül ki szakaszta engemet a’ halál…
Kedves atyám s szülő anyám / Tőletek el vállok / De majd a bóldog hazába / Titeket meg látlak / Még éltek e földi pályán / Boldogok legyetek // Szeretett jó rokonaim / És kereszt szüleim / Értetek a jó Istennél / Be nyújtom imáim / Hogy egykor az Öröm helyén / Legyetek társaim // Vegyétek fel kis tetemem / Vigyétek helyére / Jesus ki az én védelmem / Éltetek őrizze / Adjon nektek is nyughelyet mennyei örömben. // Seregeknek Sz. Istene, / Menny s földnek kegyes vezére / Jöjj el jöjj el én Xsom / Ne hagyj utolsó órámon…”
Egyszerű, helyenként kifejezetten gyönge, szabálytalan ritmusú verssorok, ügyetlen asszonáncok, agyoncsépelt költői képek. Mégis megrendítő a költemény, amelynek készítője a megváltoztathatatlanba való belenyugvás mellett az élet nagy igazságtalanságaként mutatja be a korai szenvedést és halált. És éppen e tökéletlen sorok révén válik megrendítővé, s szinte pontosabban magunk elé képzelhetjük a XIX. századi gyermektemetés komor ünnepélyességét, mintha egy jól kimunkált, formailag is szabályos verset hagyott volna hátra könyvében P. Varró Paulin.
origo.hu
Erre nagyon ráfázhat Magyar Péter, újabb ügyekben jelentették fel
