Hogy mi ez a politikai bénultság, erről szemléletes képet fest Nicolas Sarkozy tavaly nyáron megjelent könyvében, ahol az öt évvel ezelőtti helyzetről így írt: „Franciaország az egyedüli ország, ahol a tiltakozó szavazás ennyire jelentős mértéket öltött. Ha összeadjuk a távol maradók, a kitöltetlen szavazócédulával voksolók, az érvénytelen szavazatot leadók és a protest szavazók (49 százalék a különböző szélsőséges erőkre szavazott) létszámát, akkor megállapítható, hogy napjaink Franciaországában a választópolgárok 56 százaléka nem találja helyét a demokráciában. A választópolgárok több mint fele! […] Hogyan is remélhetnék a francia politikusok, hogy a reformok keresztülvitelekor maguk mögött tudhatják a francia társadalom többségének támogatását, amikor a franciák többsége nem szavazott sem a kormánypártiakra, sem pedig a parlamenti ellenzék politikusaira?”
Vajon változott-e valami 2002 óta? Aligha. A felmérések szerint két héttel az elnökválasztás most vasárnap tartandó első fordulója előtt a 44 milliónyi választásra jogosult francia polgárnak majd a fele volt bizonytalan. Esetleg arról lenne szó, hogy annyira közeliek a közvélemény-kutatásokban vezető elnökjelöltek választási programjai, politikai elképzelései, hogy csak a politikatudományokban jártasak tudnak felfedezni lényegi különbségeket?
Valószínűleg ez is hozzájárul a határozatlanok jelentős számához. Évek óta az a vád a francia politikai élet szereplőivel szemben, hogy nem nyújtanak elég választási lehetőséget a szavazóknak. A kormányképes jobb- és baloldal egymásnak adja át a kormányrudat, esetleg a hozzá politikailag közel állóval köt szövetséget. Ma már nem csak a szélsőséges kirohanásairól ismertté vált Nemzeti Front (FN) vezetője, Jean-Marie Le Pen mondja, hogy gyakorlatilag nincs különbség e jobb- és baloldal között: mások, az FN-vezérnél kevésbé elkötelezettek is úgy tartják, hogy Nyugat-Európában igen közel kerültek egymáshoz a mérsékelt jobboldal és a szociáldemokraták elvei.
A probléma gyökere részben az, hogy Nyugat-Európában is egyre inkább kiürül a szociáldemokrácia fogalma. A baloldal, amely arra lenne hivatott, hogy „kijavítsa a kapitalizmus elhajlásait”, nemhogy nem végzi el „szervizelési” feladatait, hanem sok esetben még eltökéltebben támogatja a piacok által követelt „reformokat”, mint jobboldali kollégái: nemcsak a kommunisták vonulnak ki a történelmi játszótérről, hanem a szocialisták is igen erőteljesen keresik új hangjukat, amellyel visszaszerezhetnék korábbi tömegtámogatottságukat. Az új módi szerint azonban a szocialistáknál is előtérbe kerültek a különböző hazafias jelképek, a zászlók, a himnusz. Az idei franciaországi kampánykörutak során szinte minden jelentősebb gyűlésen csak úgy zúgott a Marseillaise, legyen az jobb- vagy baloldali gyűlés. „Mindent ellopnak tőlem” – mondta erre fanyar mosollyal Le Pen, a francia nemzeti érzelmek korábbi fő szószólója.
Ezért okozott a múlt hét végén még nagyobb zavart a fejekben Michel Rocard volt szocialista miniszterelnök javaslata: kössön előzetes szövetséget a szocialista elnökjelölt, Ségolène Royal a centrista pályázóval, az Unió a Francia Demokráciáért (UDF) vezetőjével, Francois Bayrou-val, hogy így térítsék le az Élysée-be vezető útjáról a jobbközép kormányerőnek, a Népi Mozgalom Uniójának (UMP) elnökét, Nicolas Sarkozyt. Ségolène és Bayrou is elvetette az első forduló előtt az egyezkedés lehetőségét, amit lényegében mindketten ugyanazzal indokoltak: előbb döntsön a nép. De később, a második forduló előtt minden lehetséges. Közülük igazán csak Ségolène Royalnak van esélye, hogy bekerüljön a május 6-i, immár kettős döntőbe (a közvélemény-kutatások szerint majd tíz százalékkal vezet Bayrou előtt). Ám az mégiscsak elgondolkodtató, hogy egy kereszténydemokrata politikus elméletileg kész a későbbi tárgyalásokra szocialista vetélytársával. Erre még az sem adhat magyarázatot, hogy az utóbbi időben eldurvult a viszony a centrista Bayrou és a jobbközép Sarkozy között. A Bayrou-féle párt, amely igen kicsiny, csak az UMP-nek köszönheti 18 parlamenti képviselőjét – és egy miniszterét –, ugyanis a nagy testvér támogatása nélkül meglehetősen bajosan szerzett volna mandátumot. De hát Franciaországban sem divatos a hála.
Persze Európában számtalan példát találunk az ilyen és még ennél is furább együttműködésre. Kényszerkoalíciónak nevezik a német kereszténydemokraták és szociáldemokraták hatalmi „házasságát”. Ausztriában is hasonló a felállás: a nagykoalíciónak itt is a szociáldemokraták és a kereszténydemokraták a részesei. Hollandiában is első hallásra elég furcsa képződmény irányítja az országot, kereszténydemokraták, szociáldemokraták és keresztényszocialisták működnek együtt. Olaszországban még ennél is tarkább a kép, ahol a jobbközép pártoktól egészen a szélsőbalig húzódik a koalíciós paletta, amely magában hordozza a kormányzás ingatagságát. Belgiumot most éppen balközép koalíció irányítja, a liberálisokkal és a szocialistákkal. Ilyen állat nincs is! – kiálthatnánk fel, ha tőlünk északra nézünk: Szlovákiában a szociáldemokraták, a populisták és az ultranacionalisták – nem kis külföldi megdöbbenésre – kötöttek szövetséget, de eddig még megy a dolog.
Kérdés az is, mennyire elképzelhető egy ilyen átfogó koalíció Franciaországban, miközben Sarkozy „a szakítás embere”-ként reklámozza magát. Szakítás a múlttal, a tehetetlenséggel, a mozdulatlansággal. Van benne erő, dinamizmus, elszántság arra, hogy Franciaországot radikálisan megváltoztassa. Három hónap alatt, amióta megkezdte kampányát, a majd száz közvélemény-kutatás 30 százalék körüli eredménnyel folyamatosan őt hozta ki az első forduló nyertesének, és a második fordulóban is győzedelmeskedhet, ha hinni lehet a Franciaországban is jó párszor felsült előrejelzéseknek.
Sarkozy őszinte híve az Egyesült Államoknak, csodálja a brit modellt, és hiszi, hogy neokonzervatív liberalizmusa hamar sikert hoz. Külpolitikáját hideg racionalitás és atlantista irányultság jellemezné, miközben ellenzi Törökország felvételét az Európai Unióba. Ő lesz Európa megmentője – ilyen hangok is hallhatók a Sarkozy-hívők táborából, akik az UMP elnökjelöltjében azt az embert üdvözlik, aki már-már napóleoni tulajdonságokkal képes lesz feltámasztani az öreg kontinenst. A brit Economist Jacques-Louis David az ágaskodó lovat megülő Napóleonról készített híres festményét választotta cikke illusztrációjának, csak a hadvezér fejét Sarkozy arcvonásaival cserélte fel.
Franciaország felrázását Csipkerózsika-álmából Sarkozy elsősorban az adók csökkentésével, a munkaerőpiac felszabadításával, a közkiadások lefaragásával igyekszik majd elérni. Csökkentené az állam gondoskodó szerepét abban az országban, amelyet a baloldal a „szerzett jogok országa”-ként ünnepel. Ugyanakkor ambivalenssé teszi liberális gazdaságpolitikáját, hogy rövid pénzügyminiszteri pályafutása idején nagyon is támogatta a hazai ipart: ez idő alatt a francia gazdaságban számtalan állami beavatkozás történt.
Nehezíti a választást, hogy bizonyos értelemben Sarkozy ellenlábasa, Ségolène Royal is a szakítás embere. Ő az első női jelölt, akinek nagy esélye van arra, hogy bekerül a második fordulóba. Az ötvenedik születésnapján túl is csinos, négygyermekes anya – aki egyébként Mitterrand-tanítvány, és „ultrakatolikus” nevelésben részesült – burzsoá körülmények közt nőtt fel. Már csupán ez is szakítás a szocialista vezetők eddigi vonalával. Royal mögött miniszteri múlt is áll, tehát kétségtelenül tapasztalt belpolitikai kérdésekben. A szocialista elnökjelölt is odaadó híve Tony Blairnek, aki szintén az Egyesült Államok melletti elkötelezettségéről közismert. Ám gazdasági programja enyhén szólva is költségesnek látszik. Amikor Royal gazdasági főtanácsadója, Eric Besson a kampány közben eget verő összegeket látott megjelenni Royal ígéreteiben, akkor faképnél hagyta a szocialista jelöltet. A professzor ráadásul később kifejtette, hogy Sarkozy elképzelései inkább megvalósíthatók, mint a szocialisták programja. Kétségtelen, hogy Royal az állam gazdasági beavatkozásának szükségességét hangoztatja, a munkaerőpiacot erőteljesen védené, és az adókat magasan hagyná. Ám kétséges, hogy programja valóban eltér-e majd ellenlábasáétól megválasztása után.
Az „ígéretcunami” tehát Franciaországban is komolytalanná teszi ezeket a vállalásokat, ám Royal kampányának van még egy érzékeny pontja: a külpolitika terén hibát hibára halmozott. Ehhez nem ért – figyelmeztették előre jóakarói, ám Royal az előzetes félelmeken is túltett melléfogásaival. Itt egyetlen szónak is nagy lehet a jelentősége: Korzikának például függetlenséget ajánlott. Aztán Kanadából egy mókás műsorvezető hívta fel egy nem létező politikai tisztségviselő nevében, miközben élőben ment az adás; Royal itt is butaságokat beszélt. Az már szót sem érdemel, hogy nem tudott felelni arra a kérdésre: hány atommeghajtású tengeralattjárója van Franciaországnak?
Talán az egyetlen jelölt, aki meg tudja változtatni a május 6-i résztvevők névsorát, az Le Pen. A Nemzeti Front vezetője hetvennyolc évesen ötödször indul – immár utoljára – az elnöki posztért. Ő természetesen nem az „új generáció” gyermeke. Joviális öregúr lett a harcos szélsőjobboldaliból. Azért kedélyesen be-beszól vetélytársainak, süt belőle a meggyőződés, hogy ő bizony ott lesz a második fordulóban. Erről szólt Sarkozy, aki egyértelműen azt akarja elérni, hogy a volt jobbközép voksolók, akik ma már inkább nemzeti érzelműnek vallják magukat, a szavazás előtt visszataláljanak őhozzá, elvégre mindenki szabad akaratából dönt.
„Mindenki jobbra sodródik – állapította meg az UMP elnöke. – Én jobbra helyezkedem el, mint Chirac. Ségolène Royal is jobbra áll, mint hajdanán Jospin. Bayrou is jobbra húz, mint elődje. Egyedül Le Pen az, aki kevésbé jobboldali, mint volt egykoron.”
A felismerés briliáns. A kampányban már-már Le Pen-lightot láthattunk. Eleve kevésszer állt hívei elé – egészségügyi állapotával és korával mentegették –, viszont akkor igazi show-manként szórta a poénokat. 2007-ben egy új Le Pent ismerhettünk meg, hála lányának, a kampányát irányító Marine-nak, aki a választások után minden bizonnyal apja örökébe lép. Bár Sarkozy bevándorló származása miatt nem tudott kihagyni egy-egy fricskát, Le Pen alapjában egyetértéssel szólt a volt belügyminiszter teljesítményéről. Sőt együttműködést ajánlott neki a következő időszakban, szerinte elképzeléseik igen közel állnak egymáshoz a belbiztonsági és bevándorlási kérdésekben.
Amióta a hetvenes évek elején létrejött a Nemzeti Front, soha nem lehetett ennyire érezni az enyhülést a két jobboldali párt közötti viszonyban. Az utolsó pillanatokban Sarkozy is bedobta a köztudatba, hogy gondolkodik a törvényhozási választások százalékarányossá tételén, ami létfontosságú az FN-nek. Ugyanis épp a többségi elv az és a Nemzeti Frontot sújtó általános elutasítás, ami „zseniálisan” megoldotta, hogy a parlamentben a szavazatok majd ötödét begyűjtő párt képviselet nélkül maradjon. Royal és Bayrou már rég programpontjai közé vette ezt a tervet, ám a jobbközép, amelyet mindig a szélsőjobboldallal való cicázással gyanúsítanak, érthetően óvatos volt ez ügyben.
Mindenesetre sokba nem fog kerülni Le Pennek az az ígérete, hogy ha megválasztják elnöknek, akkor meghív „minden franciát” egy kis eszem-iszomra a büféasztalokhoz, amelyek a diadalívtől – a Champs-Élysées teljes hosszán – egészen a Concorde térig fognak sorakozni. Ám az korántsem biztos, hogy nem ismétlődik meg az öt évvel ezelőtti eset, amikor Le Pen először bejutott a második fordulóba. Azok a közvélemény-kutatók, akik 2002-ben úgy leszerepeltek, hogy az FN-vezért a futottak még kategóriába tették, most óvatosabbak: 13–15 százalékot adnak neki. Bár a Nemzeti Front támogatói ma már sokkal nyíltabban állnak ki választott pártjuk mellett, még így is öt százalék körüli lehet a rejtőzködő szavazók aránya. Le Pen előzetesen jól számolhat, amikor azt mondja, hogy az első fordulóban alulról fogja súrolni a 20 százalékot. A kérdés csak az, vajon Ségolène Royal frissessége, kecsessége mennyi szavazót vonz, vajon ő át tudja-e lépni a húsz százalékot, hiszen ez lesz a döntő. A 12 elnökjelölt közül ugyanis a baloldali érzelműek, akik vannak vagy féltucatnyian, hiába csak minimális eredményt érnek el, akkor is jelentősen csökkentik a szocialista jelöltre leadott szavazatok számát: Royal nem tudta egybekovácsolni a kommunistáktól a trockistákon át a mérsékelt erőkig terjedő baloldalt, és így könnyen megismétlődhet a 2002-es forgatókönyv: Royal a harmadik helyen végezhet, ami azt jelentené, hogy az első és második helyezett között eldőlő második fordulóban már nem venne részt.
origo.hu
Brüsszel vs. Magyarország: már több mint 40 ezren követelik Magyar Péterék távozását
