Köznapló

Április 13., péntek
Hoztam egy szilvafát a kertészetből. Szerb fajta, négyéves, bőtermőnek mondták, s a lelkemre kötötték: ha nem ültetem el rögtön, tegyem vízbe. Jó, ha az ember olyan kertésszel boltol, aki gondját viseli a fának akkor is, mikor már elvitték. Ma gödröt ástam, aljára trágya került, rá virágföld, belocsoltam, s mikor mindez kész lett, keresztet vetettem. Igen, azért, hogy megmaradjon, de nem csak azért. Minden elültetett fával közelítünk ahhoz az álomhoz, hogy kertünk a nagybetűs Édennek kicsinyke mása, de nekem van más okom is. Azt akarom, hogy emlékeztessen egy utazásra. Arra a két hónapra, amikor szökésben voltam.
A bolgár–jugoszláv határon hajnalban jutottam át, és már elhagytam Nist. Papírok nélkül igyekeztem Olaszország felé. Alig hiszem, hogy lehetett rajtam kívül, aki ekkora kerülővel indult nyugatnak. De hát nekem útlevél helyett ez jutott.
Igyekeztem mielőbb elhagyni a környéket, de a gyönge októberi forgalomban nehéz volt stoppal haladni. Minden járműnek örültem, ami megállt. Annak a szúnyoghangú mopednek is, amelyet egy hatalmas szerb vezetett. Nem hittem, hogy elbír kettőnket, de intett, üljek csak mögé. Nem is volt semmi baj – kivéve az irányt. Menet közben tudtam meg, hogy villanyszerelő, és faluról falura jár. Egyik helyen rossz vasaló, a másikon öreg mosógép várta, és ha reparálás után beindultak a beteg masinák, a fizetség mellé pálinka is dukált: szép aranyszínű, olajos sligovica.
Tulajdonképpen akkor kezdtem beletanulni a fontos dolgokba, s ott lenn délen tanultam meg, hogy ami nemes, többnyire arany a színe. A bornak, az olívaolajnak és lám, a szilvapálinkának is.
Mivel együtt érkeztem a szerelővel, nekem is töltöttek, de rögtön kitűnt, nagy a különbség kettőnk ivása közt. Ő minden kortyot úgy nyelt, mintha lányt csókolna. Mintha a pálinkát, mellyel amúgy régóta egyek, valami ármány elválasztotta volna tőle, de szerencsére most összetalálkoztak, és egymáséi lehetnek.
Én másként fogtam kézbe a poharat. A szökés óvatossá tett, tán ezért szürcsöltem kissé riadtan a sligovicát. És nem kellett sok, hogy érezzem a hatást: az aranyszínű mámor szabadságot ígért. Ajándék volt, ráadás, hogy láthattam, az ilyen ígéret hol terem.
Egyik gazda, akinek köhécselt a fűrészgépe, a domboldal felé mutatott. Mindenütt szilvafák, erdőnyi, addig nem hittem, hogy létezik szilvafaerdő, és korábban azt sem hittem, lehet pálinkát inni olyan áhítattal, ahogy azt a harsány szerb villanyszerelő tette. Hátsó ülésén a pálinkák ellenére biztonságban éreztem magam, s egy idő után mindegy volt, merre megyünk, csak menjünk. Döngicséljen a szúnyoghangú moped, a sligovica pedig hitesse el velem, hogy sikerülni fog: átjutok az olasz határon.
Nem jutottam át. Farkaskutya ugrott rám a sezanai éjszakában, de a pálinka ízét nem tudta elrontani. A számban maradt, és ha nagy ritkán délre utazom, mindig rátöltök egy-két korttyal. Olyankor úgy érzem, újra ott járok a távoli vad Szerbiában.
Ha megnő a szilvafám, árnyékában Ivo Andricot fogok olvasni. Talán azt a novelláját, amelyikbe szívesen belefogok tizedszer is. Jeltelen híd a címe, és már első mondata olyan világba vág utat, ahol másként telik az idő, és az életet másféle erők teszik mérlegre, mint felénk. „Juszuf, a nagyvezír, uralkodásának negyedik évében megbotlott, s egy veszélyes cselszövés áldozataként hirtelen kegyvesztett lett” – így kezdődik, és az ember nem hiszi, hogy a hely, amelyről olvas, közelebb van, mint Prága.
De lehet, hogy Handkét veszem elő. Jó író, nem tapos belém olyasmivel, mint honfitársa, a beteg lelkű asszony. „Sajnos” elkövetett egy hibát, amelyet Európában a gondolatrendőrség rögtön bírságol: könyvet írt a szerbek mellett. Stockholmban a vének tanácsa ezért döntött úgy, hogy ha már a Nobel-díjat osztrák írónak szánták, kapja inkább Elfriede Jelinek.
A szilvával és a pálinkával együtt sok minden teremhet még azon a fán!

Április 17., kedd
Mennyit cikkeztek annak idején a lapok a Szikla utcai Korda-villa titkáról! Hogy négyszer akkora, mint amire engedélye szólt, hogy ott tervelte ki a baloldali elit, mint buktassák meg Orbánt, s az összejöveteleket Tasnádi emberei biztosították…
A titkos összejövetelek meghozták az eredményt. Az akkori gondok mély ráncai elmúltak a többszörös slágerbajnok arcáról. A kisimultság ma a Nők Lapja címoldaláról tekint ránk mosolyos együgyűséggel, de látni ezt az arcot a tévében is. Ahogy Aczél és Vitray, a boldog Kádár-éveket idézi Korda is. Régi slágerekről próbál összeütni némi mondanivalót, de ötszáz szavas szókészlete nem engedi érteni, miről beszél. A tévé háza táján ez senkit nem zavar. Ami igazán fontos nekik: a példa. Annak bizonyítása, hogy megéri az elvtársakkal tartani. Mert ők – lám – nem felejtenek. Aki nehéz időkben segítette őket, ha képességei mérsékeltek is, műsort kap, címoldalt, hálapénzt – ez utóbbit mindig azok bugyellárisából, akik nem tartanak velük.

Április 18., szerda
Ha elakad az ember abban, ami fontos, változtatni kell. Van, aki rögtön felismeri ezt, s kész alakítani magán, de sokan elkövetnek egy hibát. Testi, lelki és szellemi lényükön nem együtt változtatnak, hanem külön, s így az eredmény elmarad.
Mivel a könyv, amin dolgozom, nem arra ágazik, amerre szeretném, és teleírt lapok tucatjait kellett elhajítanom, muszáj volt megvizsgálnom, hol a hiba. És kiderült, hogy velem fordítva történt mindez.
A gyakorlatsor, melyet reggelente végzek, évek óta csaknem ugyanaz. A jógában érték az állandóság, ha viszont rutin, amivel a napot indítom, az kihat másra is. Úgy döntöttem, a jógán változtatok. Aligha lesz könynyű. A módját mesterem, Weninger doktor tette sínre, s egy-két ászanával máig neki tisztelgek. Ha másként folytatom, az olyan, mint ha hozzá lennék hűtlen. Egyik mondatára emlékezve mégis vállaltam az érzelmi kockázatot. „Ha rendszeresen jógázol, egy idő után tudni fogod, mi jó neked és mi nem.”
Ezért nem féltem Kelder könyvétől és a tibeti jógagyakorlatoktól. Harminckilencben jelent meg Amerikában, de sokáig nem figyeltek fel rá. Nyolc év múlva újra kiadták, de ha története nem misztikus, visszhangtalan marad másodjára is.
A kezdet egy Bradford nevű nyugalmazott brit katona tibeti utazása. Az ezredest, gyorsan tegyük hozzá, a szerzőn kívül az égvilágon senki nem látta. Sokan azt is kétségbe vonják, hogy valaha létezett. Nem ok nélkül. A hírverés módját Kelder Hollywoodban leste el. Forgatókönyvíró volt, egyesek szerint stúdióban szaladgáló mindenes, és furcsa szerzet a kiadó is, Harry Gardener. Utóbb szintén köddé vált.
A könyv ma huszonöt nyelven olvasható. Azzal kezdődik, hogy a harmincas években Bradford egy eldugott tibeti kolostorra bukkant. Észrevette, miután befogadták, hogy a szerzetesek idősek, de nem öregek. Titkuk az önmegtartóztató élet, az egyszerű étkezés és öt egyszerű gyakorlat, a lámák szerint: az öt rítus.
Nem azért kezdtem el a gyakorlásukat, amiért Bradford. A jógába se csupán egészségi okból fogtam húsz évvel ezelőtt. Fontosabb volt annak hite, hogy rendszerbe állítja mindazt, ami bennem széjjelgurult, és hogy általa nem hétköznapi összefüggésekre lelek. A tibeti rítusok talán kitágítják ennek lehetőségét. Mi garantálja ezt? Semmi, de egy orosz asszony, Madame Blavatsky olyasmit üzent, hogy bízhatok ebben. Ő hajdan bejárta Tibetet. Magasabb rendű tudást s olyan szellemi erőforrást keresett, amellyel, úgy hallotta, csak az ottani lámák rendelkeznek.
Hét év után visszatért, de állítása szerint a tibeti szerzetesek a távolság ellenére tovább inspirálták, néha szóltak is hozzá. A Nyugat hálás lehet neki: 1857-ben utazott Tibetbe, s az ő lába nyomába lépve ismerhetett meg olyan tanokat, amelyek titkát fürkészi azóta is, mi több, próbál a New Age „koktélból” jó üzletet csinálni. Madame Blavatsky megalapította a teozófiai mozgalmat, s ennek lett elkötelezettje az angol Annie Besant, aki folytatja, amit az orosz asszony kezdett.
Fölfedezi és ajándékul adja a világnak a hindu filozófust, Krisnamurtit, hirdeti, hogy lehetséges az emberiség egyetemes testvérisége. Mint az ezoterikus iskola vezetője 1902-ben járt Budapesten is, s ha már szóba kerültek titkos tanok, elmondom, hány izgalmas jubileumot hoz ránk a 2007-es év.
Talán 1707-ben született Saint-Germain gróf, talán Rákóczi Ferenc fia volt. Ami biztos: legendák sora szól róla és teozófiai szerepéről. Tíz év múlva, 1717-ben alapítják meg az angol szabadkőművesek a londoni nagypáholyt. Yeats, a kelták költője honfitársaival 1887-ben hozza létre az Arany Hajnal rendet. Hatását nem csupán Angliára sugározza ki: az egész kontinensre. No és 1917-ben Németországban megalakul a Thule Társaság. Egyik tagja főnáci lesz, Hitler helyettese, a neve: Rudolf Hess. A nagy titkoknak nagy az árnyékuk.
Aki ezek hűvösében fázik, pontosabban: a lelke didereg, annak ajánlom, nézegesse Csontváry-albumában a két képet a cédrusokról. Épp száz éve, 1907-ben festette őket. Mélyebb és régibb titkokat őriznek, mint a fenti társaságok. Aki kellő ideig nézi őket, megláthat olyasmit is, amit addig nem, és ez fontos lehet.
Ma úgy döntöttem, az öt rítust akkor gyakorlom, amikor felkel a nap, és fény van, és világosság, és meszszire látni, messzebbre, mint a szem képes bármikor.

Április 19., csütörtök
Egy kormánypárti hölgy bizonygatja a parlamentben, miért alkalmatlan a Lipótmező korszerű gyógyításra: „Nagy az épületek belmagassága.” A mondat ékesen igazolja, hogy elmebetegek igenis vannak, áldozatokat szednek a legjobb körökből is, vagyis a Lipótmezőre ezután is nagy szükség lesz.