Médiaforradalom

K U L T Ú R S O K K

Amikor csak úgy agyonlőnek harminckét embert egy iskolában, a hír nem csupán döbbenetet vált ki, hanem azon nyomban vitát is. Vitát olyan ügyekről, amelyek éppenséggel nem tartoznak a tárgyhoz – legalábbis a fegyver egyik vagy másik végén állók számára nem sokat nyomnak a latban a történések idején.
A virginiai műszaki egyetemen véghezvitt mészárlás ebből a szempontból nemcsak tragédia és nemcsak szenzáció, hanem médiaesemény is.
Régi polémia tárgya a fegyverviseléshez való jog megítélése, természetesen itt is előkerül – Michael Moore egy korábbi iskolai lövöldözés kapcsán készült dokumentumfilmjének címét kölcsönvéve: kólából, puskából és sült krumpliból elapadhatatlannak látszik az utánpótlás. Mivel az elkövető koreai vendégdiák volt, ismét felerősödhet a multikulturalizmusról és a bevándorlásról szóló vita, még akkor is, ha a lövöldöző származásának nincs igazán jelentősége a tragédiában. Ám a vérfürdő kapcsán a legtrendibb vitatéma most nem ez, hanem a hagyományos tömegtájékoztatási eszközök (értsd: újságok, televízió, rádió) és a Web 2.0 (az interneten önszorgalomból és saját szórakozásukra blogolók, fórumozók, hírt közlők) viszonya. Hogy miként is áll a régi és az új csatája.
A médiaforradalom.
Nem hiszem, hogy túl sokan megjegyezték a nevét, de tény, hogy Jamal Albaughouti, az egyetem egyik diákja több mint tizenöt perces hírnévre tett szert, amikor a CNN hírtelevízió bemutatta mobiltelefonjával rögzített videóját a virginiai lövöldözés helyszínéről. Bár a felvételen semmi sem látszik, csak az ámokfutás színhelyéül választott épület külső képe, a lövések hangját, a kiáltásokat szintén rögzítette az önjelölt krónikás, ami hátborzongatóvá teszi az amatőr felvételt.
Kérdezhetnénk persze, mi az újdonság ebben.
Dan Gillmor, a civil újságírás nagy apologétája (a civil újságírás az interneten tulajdonképpen arról szólna, hogy sok-sok on-line olvasó állítja elő az olvasnivalót is: vagyis a nagy számok törvénye alapján mindig lesz olyasvalaki internetközelben, aki valamiképpen az események sodrába kerül, és a történésekről hajlandó olvasótársait is tájékoztatni) blogján máris elemezte az eseményeket ebből a szempontból is. Április 17-i internetes bejegyzésében azt hangsúlyozza, hogy az amatőr felvétel nyilvánosságra kerülésében semmi újdonság nincs: a John F. Kennedy amerikai elnök elleni merénylet legmegrázóbb képsorait szintén egy hobbikamerás rögzítette 1963-ban. A változás Gillmor szerint inkább mennyiségi: „néhány év múlva egy hasonló helyzetet sok ezer ember rögzít majd, mindannyian nagy felbontású videokamerát tartva kezükben, és a kamerák mindegyike nagy sebességű digitális hálózathoz csatlakozik majd”.
Becslések szerint az idei az első olyan év, amikor több fényképezőgéppel felszerelt telefon talál gazdára, mint fényképezőgép nélküli. Ennek tükrében nem is olyan merész az előrejelzés, hogy 2008-ra közel egymilliárd (!) ilyen készülék lesz a felhasználók birtokában. Ez azt jelenti, hogy már ebben a pillanatban is több százmillió potenciális, alkalmi fotóriporter van kinn az utcákon vagy valamely közérdeklődésre számot tartó helyszínen, és e potenciális, alkalmi riporterek száma nőttön-nő.
A másik fele a történetnek, ahogy a professzionális sajtó próbálja kiaknázni a Web 2.0-ban rejlő lehetőségeket: a virginiai lövöldözés idején az újságírók az egyetemisták blogjait olvasgatták, üzeneteket helyeztek el rajtuk szemtanúk után kutatva, és a MySpace (leegyszerűsítve: barátok, ismerősök listáját őrző weblap az interneten) segítségével próbálták meg feltérképezni a lehetséges elkövetők és áldozatok kapcsolati hálóját. Gillmor meg is jegyzi: „Korábban azt mondtuk: az újságírók készítik el a cikk első piszkozatát. Ma már nem így van. Az események helyszínén tartózkodók írják az első piszkozatot. Ez a változás nem aggasztó, nem az, ha megfelelően szkeptikusok vagyunk, és megtaláljuk azokat a forrásokat, amelyek iránt bizalommal lehetünk.”
Eleddig tehát semmi olyan, amit ne hallottunk volna a Web 2.0 apostolaitól. Ha azonban úgy veszem, jelentkezett most egy új blogger is: maga a vérengzés elkövetője. Cso Szjunghuj a virginiai egyetemen lezajlott két lövöldözés közötti szünetben, ha úgy tetszik, blogolt: szorgalmasan rögzítette fenyegető üzeneteit (szám szerint huszonhetet) videóra, és 23 oldalas kiáltványt szerkesztett számítógépén a küszöbönálló vagy éppen folyamatban lévő vérengzés indítékairól.
Hogy az említett „hírcsomagot” miért nem az interneten tette közzé Cso, és miért inkább a hagyományos médiát választotta, amikor a felvételeket és a kiáltványt az NBC televíziónak postázta, erre nézvést legfeljebb csak találgathatunk. Talán szorongatott helyzetében a gyilkossá váló diáknak nem volt módja hozzáférni az internethez. Talán nem is akart.
Így vagy úgy, a legelső legelsőbb kézből szóló tudósítás imigyen csorbát szenvedett.
Talán majd legközelebb.