Mindent kiszivárogtatok (XXI.)

KOLTAI RÓBERT
– 1998-as portré –

Van egy pár szép titok a hétköznapi életben, amit kár lenne megfejteni. Az egyik ilyen: Koltai Robi.
A titkot ő sem tudja, csak műveli.
(Erről tehát nem kellene többet mondani.)
Vannak mások, akikről viszont érdemes hosszabban beszélni.
A jelentősekről, a korszakosokról, a meghatározókról, az ügyeletesekről, a mítoszteremtőkről. De róluk meg épp eleget beszélnek, írnak. Hiszen azáltal vannak. Ezek „titkait” mégis érdemes kibogozni. Hogy ne legyenek azok. Gubancok.
A szép, egyszerű, hétköznapi titok hordozója meg úgyis elvan, hogy szinte nincs. Illetve éppen úgy. Csak úgy.
A bonyolult, összetett, korszakos titkok önjelöltjei viszont úgy sincsenek, hogy vannak. Illetve, minél jobban akarnak lenni, annál kevésbé. Ezenkívül természetesen-ténylegesen léteztek, léteznek bonyolult, összetett, korszakos titkok hordozói is. Talán az előbbi egyszerű, hétköznapi észrevétlenek.
Őket viszont nem ismerjük, mert nem venni észre.
– Hát csak ennyit szerettem volna Koltai Róbertről mondani. Akit mindezek ellenére – egyszerűen vagy összetetten –, egyszerűen nem lehet nem észrevenni!
Leírhatnám még, hogy ember maradt. De az volt már eleve.
– Tehát olyan túl nehezére azért ez nem esett.
Szerény maradt. De volt is, amikor pedig még nem is volt neki mire.
Ez viszont kissé már szerénytelen.
Nem írhatnám le, hogy két méter húsz centi magas, szőke, kék szemű. – Valami kékes van ugyan a vizenyőiben… Amivel természetesen csak azt próbáljuk jelezni – kik?! –, hogy nem az a dalia. Még démonikus se. Cipollaként sem volt.
De talán éppen ezért az, mert a kisembert hozta, a középszerűt, „a középszerűség géniuszát”, aki mint megtudtuk, démonikus. Sajnos…
A lehető legegyszerűbb kifejezéssel.
– Egy peche azért van Koltai Róbertnek is.
Több is.
– Csak? Több?
Az egyik biztos az, hogy gyanús. Mert nevettet. És ezzel egy pillanatra egyértelművé válik. Arra a pillanatra. Amikor… (nevetnek.) Megfoghatóvá. Szemben a mítoszteremtővel, mert az sosem engedheti meg magának ezt a luxust.
A meztelen csiga sem engedheti meg… hogy ne csússzon ki… azért meztelen. Ez az egyetlen megfogható rajta.
A másik peche Koltai Róbertnek, hogy nem lehet kitalálni.
Mert már kitalálta magát.
Csak azt nem találta még ki, hogy hogyan lehetne eljátszani „mintha” … (Más találta volna ki.)
Mondjuk éppen az „ügyeletes” rendező. (Például.)
– Viszont nem peche, hanem szerencséje: hogy szerencsétlen.
Vagyis úgy néz ki.
Nem megjátszásból.
Valóban.
Olyan valósan „hozza”, hogy szinte úgy tűnik fel.
Miközben tényleg az.
Mert szerencsétlen szenved a szerencsésektől. Az álmagabiztosságuktól. Akik viszont boldogok, mert hátba veregethetik.
Ezért nem teszik szerencsétlenné.
Mert fölényben érezhetik magukat vele. Nem kell tőle tartaniuk.
Koltai Róberttől nem kell senkinek sem félnie.
Az életben.
A színpadon, a rádióban, a tévében: se.
Pedig gyilkos. Időnként… Egy-egy karakter stílusparódiája, szerep telitalálata.
– Mégis az igazság az, hogy mázlija van, bejött neki ez az embertelenség. Mert így, ami természetes lenne, mindenkitől elvárható, másoktól is, csak nála az. Mármint az emberség.
(És ez már szinte természetellenes.)
Bejött neki a humortalanság is. Annyit beszéltek-beszélünk a humorról, hogy neki már nem kell. Megélheti. Él is vele.
Egyedül az érzéketlenség nem jött be neki. Se.
Az értékzavar.
Úgyhogy zavarban is van az ember, nehogy olyan érdemtelenül kiosztott jelzőket aggasson rá, értékeket tulajdonítson neki, amiket csak ő érdemelne meg…