Mint a felszabadítók

Gion Nándor, a korszakos vajdasági magyar prózaíró életének utolsó éveiben áttelepült Budapestre, s utolsó elbeszéléskötetét is itt jelentette meg Mint a felszabadítók címmel. Már a kilencvenes éveket tapostuk, a Gorbacsov elleni puccsal az örökéletűnek gondolt Szovjetunió is széthullott, így felkaptam a fejemet a „politikailag inkorrekt” címadásra. Persze egy nagy író nyelvérzékével bajos perelni: Gion még ezzel a gesztussal is valami olyasmit csípett el a közép-európai huzatos históriából, ami valóságalakító tényező. Régi igazság, hogy a történelmet rendre a győztesek írják, s XX. századi nyelvpolitikai lelemény, hogy a megszállók felszabadítóknak nevezzék magukat. Ami egészen addig igaz is, amíg kizavarják az idegen csapatokat; ám idegen csapatokként rögtön be is rendezkednek ott, így gyakorlatilag maguk is megszállókká válnak. A volt Jugoszláviában se vége, se hossza nem volt az ilyen oda-vissza „felszabadításoknak”, meg ami ezekkel járt: szétlőtt iskolák és templomok, tömegsírok, fosztogatás, a lányok és asszonyok hazafias célú megerőszakolása: a mi génjeinket hordja ki az idő az ellenséges gének helyett. De hozhatnék példát kétharmad évszázaddal korábbról is: Budapest bevételét Sztálin csapatai is szabadrablással és magyar nők meggyalázásával ünnepelhették, csöppet sem hasonlítva az iskolai olvasmányok pincébe belépő humanista katonáira – szóval abszolút nem úgy viselkedtek, mint a felszabadítók. Nem menthetők azok a cinikus érvek, hogy „szegény fiúk, jöttek Sztálingrád alól, mióta nem ölelhettek asszonyt”; meg hogy „kérem szépen, a háború már csak ilyen”. Gyermekkorom egyik létező szocialista őrülete volt, hogy április negyedike kerek évfordulójára azt az utcát, ahol az oroszok bejöttek, minden faluban Felszabadulás utcának nevezték át, s egyúttal le is aszfaltozták. A mi falunkban természetesen nem az lett soron kívül leaszfaltozva, hanem a túlsó végén az, amerre a tanácselnök elvtárs és a főmérnök elvtárs is lakott. Elvégre a felszabadítóknak úgyis mindegy, a szenilis szovjet marsallok meg, akik levélben írták meg a dicsőséges felszabadító hadműveleteket a hálás magyar utókornak, amúgy is hadilábon álltak a latin betűs helységnevekkel.
Mindezt persze békévé oldhatná az emlékezés, ha nem lángolna fel a vita újra meg újra a Szabadság téri szovjet emlékműről. Ami nem egyszerűen katonasírokon emelkedik (azoknak olyan katonatemető dukálna, mint az amerikai és ausztrál pilótáknak a solymári országút mentén), hanem a majd fél évszázados megszállókat próbálja örök időkre felszabadítókká stilizálni. Gyurcsányék keresik a gyökereiket, s a nemzeti önfeladással tüntető sztálinizmusban meg a kádárizmusban találják meg. Média-segédcsapataik meg igyekeznek e hazafias kérdésből oroszellenességet, sőt antiszemitizmust kreálni, a felszabadító fogalmát a pesti gettó felszabadítására szűkítve. Hiába nyert pert Kupper András fideszes politikus az őt „nyilasmosdatással” rágalmazók ellen, ha Bolgár György a rádióműsorában újra és újra felteszi neki azt a kérdést, hogy ilyen felmenőkkel hogy képes a „felszabadítás” terminológiát relativizálni. Kupper felmenői között oroszok is vannak, így Bolgár kérdése leplezetlenül rasszista. Mint ahogy érdemes eltűnődni a Deport ’56 által Hanti Vilmos főantifasisztának címzett nyílt levélen is, amely egy bizonyos Vera néni történetét meséli el, akinek az auschwitzi tábort felszabadító három szovjet katona vette el a szüzességét, fegyvert szorítva a fejéhez.
Ne fehéren feketén nézzük hát a történelmet: viselkedjünk politikailag felnőtt módjára. Mint a felszabadultak.