Nulla

Magyarország 2012-ben sem rendezhet labdarúgó Európa-bajnokságot. A 2004-es és 2008-as Eb-kandidatúra utáni harmadik, a horvátokkal megosztott vereség vitathatatlanul a legfájdalmasabb, részben annak – hivatalosan ezúttal sem közölt, de több forrásból megerősített – aránya, részben a győztes kiléte miatt. Az egyfordulós szavazás során ugyanis az előzetesen legesélytelenebbnek ítélt lengyel– ukrán kettős nyolc, Olaszország pedig négy szavazatot kapott a kontinentális szövetség, az UEFA végrehajtó bizottsága tizenkét tagjától. Magyarország tehát egyet sem. Ezzel a távolabbi jövőt illető illúziókkal is leszámolhatunk. 2016-ban bizonyára nem a kelet-közép-európai régiót juttatják újabb lehetőséghez, de a nulla voks, ha igaz, egyébként is azt a meggyőződést erősíti: próbálkoznunk sem érdemes.
A rendezési jog elnyeréséért zajló küzdelem olyan mérkőzés, amely zárt kapuk mögött, a nyilvánosság számára ismeretlen, nem is biztos, hogy létező szabályok szerint zajlik. A puszta tény tehát a vereség, minden további találgatás, feltételezés. Emellett a 8:4:0 arány miatt sem érdemes elveszni a részletekben.
Az egésszel van itt a baj. Demcsák Zsuzsa egyébként erősen vitatható moderátori felkérésén vagy Puskás Öcsi űrbéli üzenetén – szegény vagy a mennyben van, vagy sehol, de az űrben biztosan nincs – semmi sem múlott. Azon talán már picit több, hogy a magyar labdarúgás új vezetése Puhl Sándoron át Mezey Györgyig mindenkit kivetett magából, akinek egyáltalán vannak, lehetnek nemzetközi kapcsolatai, érdekérvényesítési lehetőségei, és e tekintetben bizony Lothar Matthäus is jól jött volna. Kisteleki István MLSZ-elnököt és munkatársait viszont már Nagykőrösön sem ismerik, nemhogy Cardiffban. De ebben a témában is felesleges elmélyedni, mint ahogy egyébként a mi értesüléseink szerint első helyre rangsorolt magyar–horvát prezentáció sem nyomott semmit a latban. Makettekkel és vágyakkal nem lehet nyerni. Az UEFA vb-tagjai között olyan is akadt, aki át sem vette tanulmányozásra a dokumentumot, a kedd délutáni bemutató után pedig egy árva kérdést sem kapott a magyar küldöttség. (Hogy ezt többen miért tekintették biztató jelnek, miközben nyilvánvaló semmibevételünket mutatta, az már érthetetlen, de ugyancsak nincs semmi jelentősége. Legfeljebb különösen felháborító, hogy a sportdiplomata urak még a látszatra sem ügyeltek. Velünk ezt is megtehették.)
Érdekes felvetés, hogy a döntéshozók vajon az európai labdarúgás általános érdekeit vagy saját előmenetelüket tartották inkább szem előtt, de ez is csak lengyel–ukrán kontra olasz viszonylatban fontos. Mint ahogy az is nehezen magyarázható akár az összesen majd százmilliós piaccal, akár az ukránok erős és befolyásos emberével, az amúgy szintén UEFA-vb-tag Hrihorij Szurkisszal, hogy egy a polgárháború küszöbén álló, 2012-re elméletben ketté is szakadható ország megkaphatja Európa legjelentősebb sporteseményét. De ez legyen a győztes gondja.
Mi inkább a saját keserveinkre összpontosítsunk. És rögzítsük, hogy szűkebb optikán át vizsgálva is minimum a magyar futball egésze szenvedett súlyos vereséget, mert nincsenek eredményei, csapatai, komoly nemzetközi és hazai támogatói, létesítményei, szurkolói, szimpatizánsai, szalonképes és ismert figurái. Ha pedig tovább merülünk az önmarcangolásban, akkor sajnos Magyarország súlytalanságáig jutunk, és Trianontól kezdve az elmúlt három évünket is átkozhatjuk, mialatt az új EU-tagállamok listavezetőjéből sereghajtóvá küzdöttük le magunkat. Hisz ne feledjük, a 2004-es Eb-ért zajló 1999-es versenyben még megelőztük a spanyolokat.
Innen nézve a csalódás első pillanataiban még Kisteleki és klánja lemondását követelni is felesleges. Túl sokat veszítettünk ahhoz tegnap, hogy ilyen kis nyereségek kárpótlást adjanak.