Médiavihart kavart a néhány héttel ezelőtti miniszterelnöki nyilatkozat, amely az antiszemitizmus sosem látott méreteiről szólt. Kiderült, szinte mindenkinek van hozzáfűznivalója e vitához; mintha a tengernyi mondanivaló csak a megfelelő apropót várta volna.
– Ez a kérdés rengeteg embert érint érzékenyen. Sokan hajlamosak rá, hogy mindent e szemüvegen keresztül nézzenek; azok is, akik gyűlölik a zsidókat, azok is, akik lelkesednek értük, meg azok is, akik mindenekelőtt és minden körülmények közt zsidóként azonosítják magukat. Ennek magyarázatát a magyar–zsidó együttélés történetében kell keresnünk. Az úgynevezett zsidókérdés másfél évezreden át elsősorban vallási, a tizenkilencedik században közjogi, a századfordulótól kezdve szociális és társadalom-lélektani probléma volt – Auschwitz után pedig morális kérdéssé vált. A zsidók befogadása, illetve beilleszkedése fontos tényezője volt Magyarországon a modern nemzetállami fejlődésnek. A zsidóság nem csak jogokat kapott: hazára talált. Ugyanakkor a tömeges bevándorlás és a gyors felemelkedés elkerülhetetlen társadalmi feszültségek forrása lett. A trianoni tragédiát sokan a nemzetiségek árulásának, a hagyományos magyar asszimilációs politika kudarcának tartották, és haragjuk a velünk élő idegenek, a svábok és főleg a zsidók ellen fordult, akiknek érvényesülésében jelentős kulturális és gazdasági veszélyt láttak a magyarságra nézve. A zsidók nem igazán értették, mi történik velük, hiszen ők megküzdöttek, megdolgoztak magyarságukért; ha kellett, vérük hullatásával bizonyították, hogy komolyan gondolják, amit képviselőik 1848. március 17-én a magyarországi és erdélyi zsidók nevében kinyilatkoztattak: „Magyarok vagyunk és nem zsidók, nem külön nemzetbéliek, mert mi csak akkor vagyunk külön vallásfelekezet, midőn imaházainkban köszönetünket és legbensőbb hálánkat intézzük a Mindenhatóhoz a hazára és reánk is árasztott kegyelméért, de az élet minden egyéb viszonyaiban hazafiak, csak magyarok vagyunk.” Sokan viszont növekvő gyanakvással figyelték e jöttmagyarokat, akiknek soraiból egyaránt nagy számban kerültek ki hirtelen meggazdagodott iparbárók és kommunista agitátorok. Mondta is apámnak a keretlegény a voronyezsi fronton: „Tudja, Lőbl, nem utálnám én magukat annyira, ha nem hozzák a nyakunkra a kapitalizmust meg a kommunizmust.”
– Ebből a primer, népi antiszemitizmusból valamennyi mindig létezett.
– Annyi ma is van belőle, amennyi kijátszható és dokumentálható. Arra különösen alkalmas, hogy a túlélő zsidóságban mélyen élő félelmeket felszínre hozza, majd a kölcsönös vádaskodás és magyarázkodás elterelje a figyelmet más, időszerűbb kérdésekről. Néhány hónapja egy nyilasnak öltözött tizenéves magyarázta el nekem, hogy a háborúban a zsidók gyilkolták a magyarokat, az amerikaiak dobták le nekik a fegyvert; a magyarok csak védekeztek. Kérdeztem, honnan tudja. Kiderült, hogy azokból az ostoba és elvetemült sajtóorgánumokból, amelyek hazugságokkal, rágalmakkal táplálják az előítéleteket. Elkeseredett, tudatlan emberek sokasága őriz zsidóellenes nézeteket. Ez valóban nem újdonság, a felizgatott városi nép már 1848 májusában pogrommal hozta gyanús színbe a pesti és pozsonyi forradalmi megmozdulásokat. És sajnos az is igaz, hogy a két háború közti úgynevezett népi mozgalom programjában az elvi antiszemitizmus, vagyis a védekezés a zsidók térhódítása ellen fontos szerepet játszott. A mozgalom legjobbjai meglehetősen későn vették észre, hogy ez hová vezet: oda, hogy a magyarság hatszázezer zsidó deportálásában és halálában vált bűnrészessé.
– Ezt így ki szabad mondani? Biztos benne, hogy az elődeim vétkesek az ön elődeinek deportálásában?
– A mi elődeink vétkesek! Mi, magyarok alaposan elbántunk velünk, zsidókkal; számomra ez a nyelvtani képtelenség az egyetlen elfogadható formula. Vannak európai nemzetek, amelyek többet tettek a zsidókért, és vannak, amelyek kevesebbet. A magyarok többsége inkább közömbösnek, részvétlennek mutatkozott azokban a rettenetes években. A zsidók pedig sokáig gyanútlanok és így védtelenek voltak. Az üldöztetés tapasztalata az évezredes zsidó sorshoz tartozik, de hát ők magyarnak tartották magukat. Nem hitték, hogy mindez megtörténhet velük.
– A magyarok többsége sem gondolta, hogy kivégzik a deportáltakat. Náci katonai megszállás, nyilasuralom volt Magyarországon. „Háborúba ájult” világban éltünk, ahogy Radnóti mondja.
– Szerintem is torz az a szemlélet, amely úgy foglalja össze a háború utolsó éveinek drámáját, hogy a magyarok cserbenhagyták, elárulták zsidó testvéreiket. A helyzet rosszabb. A magyar társadalomból az elszenvedett kudarcok és veszteségek hatására a huszadik század közepére szinte kiveszett a szolidaritás, az egymásért vállalt felelősség. Nemcsak a zsidókat gyűlölték az antiszemiták, hanem, ahogy József Attila írja, „retteg a szegénytől a gazdag / fél a gazdagtól a szegény / fortélyos félelem igazgat / minket, nem csalóka remény”. Osztály, felekezet, vagyon, pártállás, származás szerint megosztott nép lettünk, ahol mindenkinek volt és van félnivalója, sérelme, halálos ellensége. Akad-e magyar család, amely a huszadik században egyszer sem szenvedett üldöztetést, amelynek nem kellett rettegnie a hatalomtól vagy saját szomszédaitól? Szomorú történet, valamit kezdenünk kell vele. Radnóti írja: oly korban élt, „mikor besúgni érdem volt s a gyilkos, az áruló, a rabló volt a hős”. A zsidók nagyobb tömegben, durvább megaláztatás közepette estek áldozatul ennek az antiszolidáris magatartásnak.
– Nyilván nem gondolja, hogy ez csupán magyar fátum, vagy valami karakterhiba…
– Jaj, dehogy. A mi helyzetünk annyiban speciális, hogy nem tomboltak olyan erővel a totális diktatúrák, mint keletebbre, viszont „a szabadság kis körei” sem működtek úgy, mint nyugaton. Így az elnyomó rendszerek idején is találhattunk egyéni kibúvókat, viszont azokat, akik összefogást akartak kezdeményezni, lecsukták, deportálták vagy kivégezték. A megalkuvás, az ügyeskedés vagy egyszerűen az elbújás, a „kibekkelés” bizonyult sikeres stratégiának. Nagyjából megtanultuk a bajokat kivédeni egyedül, ám – ritka pillanatoktól eltekintve, amilyen például 1956 volt – hiányzik a sikeres közös ellenállás tapasztalata.
– A kibeszéletlenség és tájékozatlanság remek táptalajt biztosít a hamis mítoszoknak; például annak, hogy a holokauszt zsidó agyszülemény, vagy a másik végletnek, miszerint a magyarok fasisztábbak a fasisztáknál, s ma az ellenzéki konzervatív táborban él a gyilkos zsidógyűlölet. A kormányfő a szerinte borzasztó méreteket öltött antiszemitizmus felelőseként politikai riválisát jelölte meg. Azóta is radikális ellenzékként emlegeti a kormány a másik oldalt…
– Ilyesmi történik, amikor egy vezető politikus el akarja terelni a figyelmet a súlyos kérdésekről, egyúttal kompromittálni az elhibázott politikája miatti elégedetlenséget. A cári titkosrendőrség, amely a Cion bölcseinek jegyzőkönyvét kieszelte és kinyomtatta annak idején, zsidó összeesküvéssel riogatott; Gyurcsányék feltalálták az antiszemita összeesküvést. Elméletük szerint a zsidógyűlölők szervezik s látják el kódolt antiszemita jelszavakkal, terelik a veszélyes irányba a társadalmi elégedetlenséget. Ezért aki nem kér a mostani kormány politikájából, akarva-akaratlan a demokrácia ellenségeinek táborát erősíti: végső soron a fasizmus szálláscsinálója. Sajnos az ilyen bolsevik stílusú propagandafogások, amelyek még a múlt rendszerből ismerősek, sikeresnek tűnnek. Amint fölfestik a falra az antiszemitizmus ördögét, a balliberális szellemi élet kiválóságai felsorakoznak a kormány mögött, hitet tesznek a hazug miniszterelnök erkölcsi nagysága mellett, s tapsolnak az emberi jogokat és lábszárcsontokat lábbal tipró rendőri intézkedésnek. Így a jövőben is várható tömeges tiltakozásokat ország-világ előtt a lehető legrosszabb színben tüntethetik fel: „nézzétek, hiszen ezek fasiszták”.
– Eszerint az antiszemitizmus a kormányoldali politika elemi érdeke.
– Hát még, ha zsidó szervezetek vezetői tanácsolják, mint most március idusa előtt tették, hogy a zsidók maradjanak otthon… Az a véleményem, hogy ha ezek az urak ennyire félnek, ne akarják képviselni a zsidóságot, mert szégyent hoznak rá. Ha pedig politikai számításból cselekedtek, bűnt követtek el a zsidó magyarok ellen. Egyébként a félrevezetett fiatal, akit említettem, jelenleg előzetes letartóztatásban van; mások számára viszont kitűnő üzlet, hogy a politika megint arról szól, ki a zsidó, mi a zsidó.
– Azt mondta az előbb, valamit kezdeni kéne a történettel. Véget ért a történet?
– Egy régi vicc szerint a kommunizmus nem egyéb, mint a zsidótörvények kiterjesztése mindenki másra. Valóban, ma mindannyian áldozatai vagyunk vagy áldozatai lehetünk a kölcsönös gyanakvásnak és részvétlenségnek. Az összefogás erejében nem bízó közösségek tagjaira az jellemző, hogy egymás kárára próbálnak előnyökhöz jutni. Így külön-külön mindannyian egyre kiszolgáltatottabbak, egyre védtelenebbek, egyre gyanúsabbak – vagy a viccnél maradva –, egyre zsidóbbak vagyunk…
origo.hu
Fürdési tilalmat vezettek be egy népszerű balatoni strandon
