Dugóban

Áll a város, moccanni sem tud az autóáradat. Rakpartok, hidak, sugárutak mellett tülkölnek, tombolnak az autók, nemsokára a Szabadság hidat is lezárják, satuban lesz az egész főváros. Isztriai Demszky Gábor áll az események hátterében. Én boldog ember vagyok, nem járok be a belvárosba, de őszintén sajnálom azokat, akiket az élet erre kényszerít.
Az akció neve most: négyes metró. Valamikor az ötvenes évek elején Rákosi is elkezdett metrót fúrni valahol a Rákóczi út alatt, aztán abbahagyta az egészet, húsz évvel később készült el az első szakasz.
Halkan jegyzem meg, nem kellene froclizni ezt a megnyomorított nemzetet még ezzel is. Beül Tóth Béla burkoló a gépkocsijába, hogy átmenjen Budakeszin lévő munkahelyére. Ez uszkve másfél óra, közben kétszer megszondáztatják, bemérik – tízzel megy, de ha a lehetőség véletlenül úgy adja, rálép a gázra. Tóth Béla valószínűleg nem szereti isztriai Demszky Gábort. Nem lehet csodálkozni azon, ha a főváros közlekedésének résztvevőiből kibuggyan az agresszió, öklöt ráznak, tülkölnek.
Nem jobb a kisbojtárnak a kunsági mezőn furulyáznia önfeledten? Ott legalább Demszky nincs. Higgyétek el, kedveseim, a stressz visz minket a koporsóba, a dugók és az egymásba torlódott járművek, az agyba mászó tülkölés, meg mindaz, ami vele jár. Nem véletlen, hogy a kirgiz kecskepásztor éli meg a szuperkort, százharminc évig van közöttünk – sosem járt dugóban, sosem volt foglya a négyes metró építésének. Demszky nem hallja ezeket a szavakat, valószínűleg éppen Isztrián üdül, terepjárójával ment oda. Mindenesetre lezáratta a fővárost, most áll a bál.
Részvétem a dugóba szorultaknak.