Wolfowitz könyvei

Mindünknek megvan a saját tragédiája a nagy drámában: ki felemelően, ki komédiázva, ki pedig ripacs módra játszsza el a deszkákon a rá osztott szerepet. Vannak emlékezetes karakterszínészek, vannak a nézőket magával ragadó hősök, vannak a többieket magával sodró antihősök, vannak csak pillanatra feltűnő epizódszereplők, és akadnak olyanok is, akik a színpadról elmenekülve úgy gondolják, ideig-óráig ők rendezik az előadást. Kétségtelen, vannak köztük is tehetségesek: a Talleyrandok, a Richelieu bíborosok, Machiavelli megannyi tanítványa ügyesen mozgatta a szálakat a függöny mögül, és talán maguk is hitték, ők azok, akiken múlik, mi kerül a történelemkönyvek lapjaira.
Paul Wolfowitz, a Világbank levitézlett elnöke, egykori amerikai védelmiminiszter-helyettes egyik személyes tragédiája, hogy nem olyan volt a színpad, nem úgy működött a világ, ahogyan elképzelte, s ezért menthetetlenül belegabalyodott ezekbe a szálakba. A másik az, hogy a szürke eminenciást a 2001. szeptember 11-i kataklizma kilökte a színpadra, a reflektorfénybe. Wolfowitzról számtalanszor megírták már, hogy az Irak elleni invázió egyik fő propagátora volt. Már 1977-ben a növekvő iraki fenyegetésre hívja fel a figyelmet, amikor a Pentagon főosztályvezető-helyetteseként titkos tanulmányt készít a térségről. Az események azonban nem engedtek utat az Irak elleni fellépéshez: előbb az iráni iszlám forradalom miatt volt szüksége Amerikának Szaddám barátságára, aztán pedig, még az 1990-es, első Öböl-háború után is úgy ítélték meg Washingtonban, nem éri meg a felfordulást a diktátor elmozdítása.
Wolfowitz ideje a New York-i ikertornyok lerombolásakor érkezett el. Elévülhetetlen „érdemei” voltak abban, hogy – ahogyan az Bob Woodward oknyomozó könyvéből (Plan of Attack) kiderül – már napokkal a terrortámadás után az elnök utasítást ad az Irak elleni katonai akció kidolgozására. Nem csupán a kőolajról volt szó, nem csupán a térségben egyedüli megbízható amerikai szövetségesként számon tartott Izrael biztonságáról, ennél jóval többről: egy sikeres iraki rezsimváltás mindazon alapvetéseket „élesben” is igazolta volna, amelyeket a neokonzervatívok már évtizedek óta hangoztattak a társadalmi viták során. Hogy tudniillik minden társadalom afféle természetes alapállapota a demokrácia: amennyiben a szükséges feltételeket (úgy mint szólásszabadság, szabad verseny, parlamenti választások) megteremtik, az emberi közösségek visszazuppannak e kezdeti állapotba, és a polgárok boldogan élnek, míg meg nem halnak.
Irakban, a mondat második fele legalábbis valóra vált: a halál belovagolt Perzsiából.
Iránnak és úgy az egész iszlám világnak, a törzsi kultúrának nem volt ínyére az amerikai utópia. Az utópia, amelyről először a negyvenes évek végén a New York-i főiskolán pár fiatal trockista ábrándozott, és amiről majd később, a konzervatívokhoz való megtérésük után Leo Strauss és Allan Bloom filozofált. És amelyről kiderült, nem feltétlenül és nem mindenhol állja ki a valóság tűzpróbáját. A neokonzervatívok, kimondva-kimondatlanul, a platonista állam eszméjét vitték tovább: az eltömegesedéstől, az elsekélyesedéstől, a popkultúra térnyerésétől megrettenve a bölcsek uralmát hirdették. A bölcsekét, akik a háttérben eszméket, ideákat oltanak a társadalom szövetébe. Amikor George W. Bush elnök keresztes hadjáratról beszélt, nem egyszerű nyelvbotlás volt ez. Nem is arról volt szó, hogy az elnök vallásháborút indított volna az iszlám világ ellen, és nem is arról, hogy túl sok Huntingtont olvasott volna, és abban hitt, hogy a civilizációk összecsapása elkerülhetetlen. Inkább arról, amit a konzervatívok már régtől fogva hangoztatnak az Egyesült Államokban: Amerika leszálló ágba került, nem működik már a népeket nemzetté gyúró olvasztótégely, és hacsak nincs valami szent nagy cél és közös akarat, egy nemes eszme, mi egységbe forraszt, a „jó szándékú” birodalomnak bealkonyul. E szent cél lett tehát az új hittérítés: az amerikai demokrácia terjesztése – akár erőszakos úton is. Szeptember 11. volt tehát az a lökés, ami még hiányzott ahhoz, hogy az elmélet a hivatalos politika szintjére emelkedjen. A hittérítés szó szerint egy csapásra biztonságpolitikai követelménnyé vált, Amerika pedig az európaiak által oly sokszor és igazságtalanul lesajnált jenkik országából a civilizált világ védelmezőjeként jelent meg a világpolitikában.
Az iraki kudarc tehát nem csupán katonai fiaskó, hanem egy világkép látványos veresége is. Ugyanakkor távol álljon tőlem, hogy mindezért a felelősséget Paul Wolfowitz nyakába varrjam: kis pont volt ő csupán ebben a felbolydulásban, és távolról sem a legbefolyásosabb. Szerencsétlenségére ugyanakkor a rejtőzködőnek vélt (és sokszor egyébként igazságtalanul kárhoztatott) neokonzervatívok között ő volt a leginkább látható. Valamiképp e politikai irányzat arca lett.
Pedig azt sokan tudták róla, hogy tudása meglehetősen papírszagú: ennek érzékeltetésére a New Yorker magazin pár héttel ezelőtti, Wolfowitzról írt kitűnő portréjában Bob Woodward legutóbbi könyvét (State of Denial) idézi: „Az elnök tudta, hogy Wolfowitznak nincs valami jó híre vezetőként. A védelmiminiszter-helyettes gondolkodó volt, de még saját irodáját is alig tudta irányítani.” Annál nagyobb paradoxon, hogy a „gondolkodó” miképp idealizálta a cselekvést mint afféle nyugati megoldóképletet a keleti tétlenséggel szemben („tenni az lenni” – mondta már Szókratész). Amikor 2002 őszén a Pentagon egy ablaktalan irodájában több újságíró kollégával egyetemben lehetőséget kaptam arra, hogy politikájáról faggassam, nekiszegeztem a kérdést, nem tart-e attól, hogy egy katonai akció Irakban lángba boríthatja az egész térséget. Eltűnődve így válaszolt: „Nem azt kell számba vennünk, hogy milyen ára lesz annak, ha cselekszünk, hanem azt, hogy milyen ára lesz a tétlenségnek.”
Wolfowitz bukása látványos: előbb távozása a Pentagonból, majd nyilvános megszégyenülése, amikor törökországi látogatásán, immár a Világbank új elnökeként, egy mecsetbe betérve leveszi cipőjét, és kiderül, hogy az első ember mindkét zokniján méretes lyuk tátong. Aztán ez a kínos ügy a barátnőjével, akit a korrupció ellen harcot hirdető bankelnök maga mellé vesz, és még fizetésemelést is juttat neki. Naná, hogy a Wolfowitz követelte változásokat kényelmetlennek érző vezetők kapva kapnak az alkalmon, hogy ügyet kreáljanak az afférból. De mindez már a végjáték: Wolfowitz e hét kedden a bank igazgatótanácsa előtt volt kénytelen kínos kérdésekre válaszolni, és szinte könyörögni állása megtartásáért. Bár a Fehér Ház látszólag még kitart Wolfowitz mellett – akinek gyaníthatóan azt a szerepet szánták, hogy a Világbank élén afféle „puha diplomáciával” próbálja meg érvényesíteni azokat az amerikai érdekeket, amelyeket fegyverrel nem lehetséges –, egyre valószínűbb, hogy a bankelnök nem tölti ki hivatali idejét. Ha mégis, mindez akkor sem változtat a lényegen: a Wolfowitz könyvébe írt varázsigék nemhogy segítettek volna rendezni a világ dolgait, de még jobban összekuszálták azokat.
Most már nincs más hátra, mint tűzre vetni a könyveket, és – botcsinálta Prosperóként – elmormolni Shakespeare A vihar című színművének (Fábri Péter fordítása) híres, utolsó sorait:
„célom a tetszés volt. De már
se szellem, se varázs, se báj;
végül még kétségbe esem
és imádkozom kegyesen,
s az irgalom, az isteni,
maga fog még fölmenteni.
Mint ti az ítéletnapon,
hadd menjek én is szabadon.”