A kompromisszum útján

Úgy látszik, a kását Heiligendammban sem eszik olyan forrón, ahogy keverik. Az utóbbi hetek kiélezett vitáit követően a G8 csúcstalálkozóján kezdenek formálódni a hosszú távú kompromiszszumok irányai. Mindenekelőtt a globális felmelegedés elleni küzdelemben sikerült haladást elérni. Angela Merkel elfogadta az amerikai elnök javaslatát: a legnagyobb szennyezők (közöttük Kína és India) jöjjenek össze, hogy az üvegházhatást okozó gázok korlátozásával kapcsolatos nemzeti terveiket megbeszéljék. George Bush ugyanakkor jelezte, készségesen részt vesz egy új, a 2012-ben lejáró kiotói szerződést felváltó nemzetközi egyezmény kidolgozásában, amely az ENSZ égisze alatt menne végbe. Az elnök másfelől elvetett minden olyan kötelezően betartandó korlátozást, amely az üvegházhatást okozó gázok kibocsátására vonatkozna. „Egy dolog, amiben azt hiszem, megegyeztünk, az, hogy a kibocsátás jelentős csökkentését hosszú távú céllá kell tenni” – mondta Stephen J. Hadley, a Fehér Ház nemzetbiztonsági tanácsadója.
A felületes szemlélő azt gondolhatná, hogy e vitában az európaiak fogják csökkenteni a kibocsátásukat, míg az amerikaiak ezt magukra nézve elutasítják. A valóságban a dolog fordított, mégpedig a következő ok miatt. Akik ismerik az energiatermelő technológiákat, azok árát és az egyes üvegházhatást okozó gázok (főleg a szén-dioxid) kibocsátását, azoknak világos, hogy a következő száz év energiaellátásában (amíg a „tiszta” termonukleáris reaktorok műszaki problémái esetleg megoldódnak) a kibocsátás korlátozására egyetlen reális megoldás van, az atomenergia intenzív használata, vagyis az összes szén- és földgázerőmű kiváltása atomerőművekkel.
Ráadásul ez a megoldás jelentősen csökkenti a kőolaj- és földgáztermelőktől (tehát a közel-keleti országoktól, az oroszoktól) való függést is. Ez a tény Washington, Moszkva, Peking, Újdelhi és számos más ország előtt világos, az Európai Unió vezetőinek (Nicolas Sarkozy kivételével) azonban nem. A zöldszervezetek nyomására a jelenlegi elképzelések szerint például Belgiumban, Németországban és Svédországban 2030-ig az összes atomerőművet fel akarják számolni, szél- és gázerőművekkel helyettesítve azokat, és az atomerőművek aránya a többi országban sem nőne lényegesen. A politikusok függnek a zöldpártoktól, mert egy koalíciós kormány esetében a mérleg nyelvét jelenthetik. A zöldek viszont szavazataikat jelentős részben az atomenergiától félő emberektől kapják. Az embereket azért lehet megfélemlíteni az atomenergiával (a félretájékoztatás mellett, lásd a Greenpeace honlapját), mert a sugárzás nem látható, míg a szénnel vagy a gázzal való tüzelés mindenki számára ismerős látványt idéz fel.
Ezért azután az Európai Unió országai aláírták ugyan a kiotói egyezményt, de nem tartják be, kibocsátásuk az Európai Bizottság statisztikai intézete, az Eurostat szerint is növekszik. Sőt maga az Energetikai és Szállítási Főigazgatóság mutatta ki egy tanulmányban, hogy a jelenlegi energiapolitika mellett növekedni is fog, szemben a politikusok által vizionált húsz és ötven százalék közötti csökkenéssel. A klímaügy esetében a kompromisszumhoz éppen az vezethetne el, ha az európai politikusok a következő választásokra való sandítás helyett végre szembe mernének nézni a műszaki tényekkel.