Az jó hollandusokrúl (11.)

Ja
Most, hogy Pálos Józsival, barátommal és webmesteremmel megtértünk rövid, de nagyon hasznos a’dami utunkról, ki kell végre mondani, hogy mire valók ezek a jegyzetek. Egy „Amszterdam stb.” munkacímű regényt írok éppen, bár a cím mindegy is. Én mindig ugyanazt az egy regényt írom, csak más és más címeken. Így aztán nincs semmi csodálkoznivaló azon, hogy az Amszterdamra, Hollandiára vonatkozó részeket régebbi munkáimból előveszem, ha a szöveg megengedi és úgy kívánja. Úgy kívánja.
De most az újabban megértett, bár a nyolcvanas–kilencvenes években is létező jelenségekről szeretnék szólni.
Itt van például az „igen”-t jelentő holland szó, a „ja”.
Rengeteg dolgot mondhat, ha odafigyelünk. Az „igen”-től a „nemigen”-en át a „nem”-ig; a „talán”-tól az „izé”-ig, sőt a „ki tudjá”-ig.
– A félig lenyelt ja kételkedést, zavart fejez ki.
– Jelenti néha az angol „yeah”-t is.
– A gyorsan megismételt jaja azt jelenti: Igazad van, de térj a lényegre! Sietek.
– A lassú jaajaa azt teszi: Igen, de én nem hiszek neked.
– A jaaa! azt mondja: Igen, kérek!
– A jahaaa azt közli: Igen, igen, tudom. Már vagy százszor elmondtad.
– A tja egy kis kételyt mutat, de a „nos”-t és a „hát”-ot is kifejezi, minden valódi jelentés nélkül.
– A jaaaaa hitetlenkedést tudat, főleg az egyszer már leírt kézmozdulattal (szétterpesztett ujjak). Kb.: Nem igazán hiszek neked.
Mennyi apróság, amelyeket hosszú és szinte évenkénti útjaimon szedtem össze a múlt század vége felé, de most figyeltem/értettem meg igazán.
Jegyek
Van, ami megváltozott. Van, ami nem változott meg, mert elmúlt. Van, ami megmaradt. A bliccelés elnevezésű magyar sporttól most már mindenkit óvnék, mert öt civil ellenőr száll a vilingerre, buszra (akárcsak nálunk), a földalattinál (amelyet hatalmas elánnal építenek, nem úgy, mint itt) fekete ruhás, humortalan férfiak állnak a ki- és bejáratnál. A régi elképzelés, hogy a bliccelőnek meg kell adni az esélyt a menekülésre, a múlté. A zónajegyek (strippenkaart) tizenöttől negyvenötig tartó megértése kissé nehéz, válasszuk inkább a régi Amsterdam Passt követő I AMsterdam belépőkártyát és -jegyet, amely minden járműre, minden múzeumba, sőt még a csatornákon körbevivő vízibuszos városnézésre is jó, de kicsit drága. Viszont nyugodt az ember. Azt teszed, amit akarsz, gondolják a fapapucsosok, amíg engem nem zavarsz.
Ha sorban áll az ember, a magyarokéhoz szinte megtévesztésig hasonló jelenségre lehet figyelmes. A fapapucsos, miután megvette a jegyét, egyet libben balra, kivár, de csak azért, hogy eltegye az aprót meg a jegyet. Az ilyet Amerikában elsodorják és eltapossák.
Vonat
Hollandul: fonat. Na jó, csak hülyéskedek. Ha az ember hollandokkal utazik – és ki másokkal utazna? –, akkor, mivel nem tudja becsukni a fülét, hallja, hogy a papucsosok panaszkodnak az állami támogatás mértékére, a jóléti csekkekre, az élelmiszerárakra és úgy általánosságban a nemzetgazdaságra. De ha ez ember nem holland, jó, ha nem helyesel, hanem befogja a száját.
Van ám olyan is a vonaton, hogy csendzóna. Ahol a hangos beszéd, a mobilhasználat, az mp3-lejátszók belövése tilos. De az általános zaj úgyis fejfájást okoz.
Ha mondjuk a Schipholról, az amszterdami repülőtérről (emlékszünk: a német megszállás alatt a kimondhatatlan jelszó) megyünk vonattal, akkor nagyon vigyázzunk a cuccunkra. Előbb ellopják, mint hogy azt tudnád mondani, „doei”, vagyis szia. (Ejtsd: dui.) Holland kocsmákban a rendőrség elhelyez olyan söralátéteket, hogy: Ön tudja, hol van most a kézitáskája?
Ezért aztán taxival mentünk be a városba. A pilóta kevésbé ismerhette a várost, mint én. Mindegy: eljutottunk a Concertgebau háta mögé. És onnan (bár hátulról még sosem mentem arrafelé) egy kedves hollandus segítségével, aki kiszállt a furgonból, bár nem kértük a segítségét, eljutottunk haza.
Pánik
Apropó, haza. A pánikroham nem A’damban ért utol, ahol otthon vagyok, akár Szegeden, hanem még Ferihegyen. (Egy bizonyos Mayerffy [!] Ferenc szőlőhegye volt itt, azért hívják hegynek. Hú, de okos vagyok.) Levetettem a dzsekimet, rátettem az itthoni és az amszterdami kulcsokat is, hogy nehogy má’. Aztán átmentem a kapun, nem ciripelt. Viszont egy hölgy félrehívott, hogy belenézzen a hátizsákomba. Ez megvolt. Már a repülőhöz vivő buszon álltunk, amikor azt mondtam barátomnak: Otthagytam a dzsekimet. Fuss vissza, mondta ő. És akkor, akkor megtudtam, hogy bizonyos dolgok megváltoztak a reptéren. A határőr mosolyogva mutatta, hogy arra. És ott volt a dzseki. Vissza a buszra várók közé. És akkor egy lány, aki a repülőtér alkalmazottja volt, rám mosolygott. A mosoly azt jelentette, hogy: megvan? Visszamosolyogtam. Hát mégiscsak kezd megváltozni valami ebben az országban, még ha egyelőre csupán a repülőtereken.
A második húzás az volt, de már bőven tízezer méter fölött, amikor rám tört, hogy nincsenek meg a kulcsok. Se az otthoniak, se az amszterdamiak. És akkor azt mondta a barátom: Vedd le föntről a dzsekit. És levettem. Kezébe fogta, és rám mosolygott: Miért csinálod ezt velem?, kérdezte. Mert a repülőtéri személyzet beletette mind a két kulcsot a dzsekim zsebébe. Ezután semmi pánik nem volt. Mondtam már: Szeged, mint A’dam.
Taxik és a pénz
Úgy általában napi tizenöt kilométert mentünk. Mentünk és mentünk. Egy-egy kis kocsmában azért lecsücsültünk. Egyszer volt csak, barátomat a múzeumok karmaiban hagyva, taxival mentem haza. Bezzeg amikor még a gulden gulden volt!, mondtam egy beszélgetés végén a pilótának. Azok voltak a szép idők!, felelte, és borravalót nem fogadott el.
Azért hallottunk mi másféle taxikról is. Például amelyek házhoz viszik a füvet, haskát, varázsgombát („hasjtaxis”). Nem próbáltuk ki, de D. elmesélte nekem, hogy ismert egy fazont, aki tízezer gulden körül keresett a múlt század kilencvenes éveiben. (Hollandia 2002-ben lett az euróövezet tagja.) És te mennyit keresel?, szaladt ki a számon. Durva hiba, ez az a kérdés, amit angolnak, amerikainak stb. tilos föltenni. De D. válaszolt rá: Én háromezer eurót, de én értelmiségi vagyok.
Itthon hallottam, hogy egy barátom fiának hétezer eurót ajánlottak az unióban egy állásért, majd levitték kettővel. Nem vállalta el.
Money, money, money – it ain’t that funny.
Wielklem
Szóltunk már a kerékbilincsről, amelyet a fapapucsosok különös kegyetlenséggel helyeznek el idegenek, vagyis turisták autóin, jobban ritkítva ily módon őket, mint nyaranta a szúnyoginvázió.
Ha holland vagy, és van időd, akkor persze más a helyzet, mint egy turista esetében. Akkor beszámíthatod a telefon-, taxi-, vonat-, sőt repülőköltségeidet is. Jó kifogások:
A parkolóóra eltört. A szél elfújta a jegyem – 95 százalék.
Nem az én rendszámomra emlékeztet. A rendőr írása olvashatatlan – 75 százalék.
Egy órát kellett várnom, míg levették a bilincset – 65 százalék.
Van parkolási engedélyem. Ha tényleg van: 55 százalék.
Csak beugrottam a boltba apróért a parkolóórához – 15 százalék.
Sehol nem láttam semmi kiírást – 5 százalék.
A kidumálás őszintén szólva lehetetlen. A kazuisztika megemlít egy temetést, ahol a templom előtt álló halottaskocsit béklyózták le, míg a temetőszolgák a koporsóval szorgoskodtak odabenn. Nagy könyörgés után folytathatták a temetést.
A lakás és részei
Nem írhatunk róla eleget. Az aranykor – a XVII. század – építészei minél magasabb házakat akartak építeni, hogy mélyebb benyomást tegyenek a szemlélőre. A ház mélysége is nagyobb volt a szélességénél. Ezt az adó is befolyásolta, amit a szélesség alapján vetettek ki. Kezdődött a meredek és szűk csigalépcsők fénykorszaka, egy lépcsőn csak a fél lábad fér el. Mint egy létra, csak itt nincs következő fok, hogy belekapaszkodj. A piros szőnyegbe nem ajánlott. Viszont van karfa. Azon húzhatod magad, de csöndben. Nehogy megzavard a szomszéd meditációját. (Mi végig nem találkoztunk a magasföldszinten lakó nővel.) A bérlők által lakott házak lépcsői piszkosak, a tulajok által lakottaké makulátlanok, a takarítónő által gondosan porszívózott szőnyeggel.
Ha egy hollandot kérdezel a lakásáról, azt mondja, „gezellig”, vagyis kedélyes, barátságos. Mint egy ember. Azt nem mondja, hogy kényelmes is. Az ajtón belül a magasföldszinti meg az emeleti lakó fémből való jelzést hagy egymásnak, itthon van-e a másik, vagy elment.
A bútorzat a német klasszicizmus utánzata, esetleg az olasz vagy francia reneszánszé. Viszonylag kevés helyen látsz Bauhaus hatást. De az álskandináviai futurizmus hódít. A növények teljesen ellepik a legtöbb lakást.
A függönyről már szóltunk. Ami érdekes: ha a tulajdonosok elutaznak, nem változtatják meg a függöny állását, nehogy a tolvajok, házfoglalók ebből következtetéseket vonjanak le.
A konyha egészen más világ. Ha meggyújtasz egy lángot a gáztűzhelyen, a használt gyufát egy csészealjra teszed. A következő majd avval gyújt, de úgy, hogy a lángról gyújtson, ne kelljen egy újabb gyufát használni. Egy gyufának Hollandiában három élete van.
Előfordulhat, hogy a fürdőszobában elalszik a láng, mert a konyhában valaki a gázzal működő vízmelegítőt (geiser) bekapcsolta, ami rendszerint a mosogató fölött, a falon van. Helyesebb, ha nem tusolunk, hanem a kádba engedjük a meleg, majd a hideg vizet.
A lakóhajókat (woonboten) már röviden említettem, körülbelül kétezer van belőlük csak Amszterdamban. Iszonyú nehéz egy keskeny pallón belavírozni a lakásba, piások ne vegyenek ilyen kéglit. Nem is tudnák kifizetni, mert divatos. A vécé kisebb, mint egy szekrény egy rendes házban. Mozgatható csövek hozzák a vizet, áramot stb. a hajóra, hogy az áradáskor ne érje meglepetés a háziakat. És bizony megtudtam, hogy a szennyvíz egyenesen a csatornába megy. A fűtés olajkályhával történik, a főzés propán-bután gázzal. Tehát minden lakóhajó potenciális bomba. A kilátást meg kell fizetni: kb. ötszázezer euró egy ilyen sajtszelet.
A legtöbb házon van bejárati és hátsó kapu. Néha a bejárati oldalt van, és a hátsó elöl. Néha mindkettő ugyanazon az oldalon van, mint már említettem.
Mindenütt van fémből készült zászlótartó. A földszinten lévő (mű)tárgyakat némely erdős földi (valaha ezt jelentette a Hollandia szó) szemétládaként és csikkgyűjtő tartályként használja. Az ugyanitt található kerti szerszámok, vécéülőkék, lavórok adják meg a lakás meghittségét. A járdától a házfalig fölhalmozott farönkök (főleg vidéken) kiválóan szolgálják a kutyák felségterületének megjelölését, és gátolják a forgalmat. Tán még a falat is megtartják a ledőléstől. Az ablakpucoló, tekintet nélkül az időjárásra és az ablaküveg állapotára, havonta jön.
A végére hagytam a nálunk is ismert leskelődőt (spionnetje) az ablakkeretre vagy ahhoz közel felerősítve. Leginkább egy visszapillantó tükörre hasonlít, vagy az is. Idősebbek használják, hogy meglessék, ki csönget, vagy mi zajlik a házuk előtt.
Folytatjuk