Rövid időre egyetlen nagy Potemkin-faluvá változott az albán főváros, ahol – az amerikai elnökök sorában elsőként – George Bush látogatást tett vasárnap. Az utcákat kitakarították, az árusokat elkergették, a delegáció útvonalán a házakat kifestették. Talán magának az elnöknek is szokatlan volt, hogy körútja többi állomásától eltérően nem amerikai zászlót taposó, köveket dobáló és háborúellenes jelszavakat skandáló sokaság fogadta, épp ellenkezőleg, olyan hangulat kerekedett Tiranában, mintha Szkander bég támadt volna fel poraiból, és lovagolt volna be dicsőségesen a városba. Az azonban mégis inkább Enver Hodzsa korát idézte, hogy az ünneplő tömeget külföldi megfigyelők szerint központilag szervezve küldték az utcára, bizonyítandó az albán nép rokonszenvét és szeretetét a (másik) nagy testvér iránt.
Túl nagy erőszakot azonban aligha kellett tenni a tömegen, az Egyesült Államok iránti rajongás ugyanis Tirana, Pristina vagy bármely más nagyobb albán város utcáin sétálva is szembetűnő. Koszovóban Szerbia bombázása (1999) óta Bill Clinton a legnépszerűbb külföldi politikus, a demokrata elnökről sugárutat és teret neveztek el, ez utóbbit nyolc évvel elnöki mandátumának lejárta után is hatalmas mosolygós portréja díszíti. A fiatalok közül sokan amerikai jelképekkel díszített ruhákat hordanak, ami mondjuk Kosovska Mitrovica egyik muzulmán teázójában üldögélve legalábbis érdekes látvány.
Tirana manapság sem kíván lemaradni a Washington kegyeiért folytatott csatában, ezért vasárnap óta George Bush nevét viseli a város egyik utcája, sőt bélyeget is kibocsátottak az elnök képmásával.
A rajongás elsődleges oka az 1999-es eseményeken túl az, hogy a Fehér Ház régóta elszánt támogatója Koszovó függetlenségének, s mint arra számítani lehetett, Bush sem maradt hálátlan cserében a meleg fogadtatásért. „Inkább előbb, mint utóbb ki kell mondani: elég volt, Koszovó független – mondta vendéglátói előtt. – Az a véleményem, hogy viszonylag rövid határidőn belül az ENSZ Biztonsági Tanácsa elé kell terjeszteni az erről szóló határozatot.”
Ez a retorika szinte a hidegháború veretes elnöki beszédeit idézi, csak éppen a résztvevők mások (látszólag). A Szovjetunió szerepét ezúttal Szerbia, az iga alatt nyögő kelet-közép-európai államokét szakadár tartománya, Koszovó játssza. Mégis: az Európa metamorfózisa című dráma utolsó felvonása igazából a színfalak mögött zajlik, a szövegkönyv a sorok között íródik. A nagy Amerika elnökének mosolya még a kicsiny Albánia zászlólengető népének, üzenete azonban már inkább Moszkvának szól. „Elég volt!” – szögezte le tehát Bush, s nem hagyott kétséget afelől, hogy Oroszország, az ENSZ BT tagja is csak egyet tehet: leveszi óvó kezét délszláv testvéreiről, s engedi, hogy a szapora albánság kezébe vegye sorsát. Vagy ha Moszkva mégsem ezt teszi, hát az se baj, hiszen a kérdést – s ezt maga Bush mondta így, szó szerint – „már eldöntöttük”. A globális politikai játszmák már csak ilyenek.
Az albánság szemében Amerika persze egyelőre éppen emiatt a szabadság szimbóluma, de hát Közép-Európában is némileg romantikusabban tekintettünk az Egyesült Államokra, amikor például idősebb George Bush 1989 júliusában Budapesten emlékezetes „rögtönzött” beszédével bátorította álmainkat. A Balkánon viszont fáziskéséssel kezdődött a változás folyamata, hatalmas áldozatot követelt, s máig nem ért véget. Ifjabb Bush elnökként aligha jut el még egyszer Tiranába, az albánok viszont előbb-utóbb eljuthatnak oda, ahová Magyarország is eljutott. Nagy kérdés, miféle érzésekkel lépdelnek majd akkor a George W. Bush utcán vagy a Bill Clinton sugárúton.
origo.hu
Elképesztő, mit mondott a tárgyalásán a karateedző, aki felrúgott egy fiút a szolnoki kalandparkban
