Gimnáziumi éveim emléke

Amikor befejeztem az általános iskolát, szüleimmel már eldöntöttük, hogy gimnáziumba fogok járni, humán tagozatra és latinos osztályba. Igen ám! Csakhogy a körzeti beosztás szerint a Varga Katalin leánygimnáziumhoz tartoztam, de a Kossuth Zsuzsához laktam közelebb. Ennek igazgatójához – Paál Józsefhez – bement édesapám, hogy a rendeletek ellenére mégis nem járhatnék-e ide. Jó bizonyítványom és előző iskolám kedvező véleményezése, valamint az előlegezett bizalom, miszerint ott is ilyen jó tanuló leszek, és nem hozok szégyent az iskolára, a „diri bácsi” igenlő válaszát eredményezte. Velem akkor madarat lehetett volna fogatni. És igazán igyekeztem, hogy öregbítsem szeretett alma materem hírnevét.
Olyan tanáraim voltak, akik manapság csak a mesékben és emberek emlékezetében léteznek. Higygyék el, hogy mindezt nem a megszépítő messzeség mondatja, pontosabban íratja velem. Itt és tőlük tanultam meg, hogy mindenkitől csak annyit követelhetünk, amenynyire képes, miközben észre sem vettük, hogy a szint egyre emelkedik és leszünk képesek egyre többre. Emberségből, becsületből, szeretetből, aggódásból, féltésből olyan példát kaptunk tőlük, hogy igazán második otthonunknak éreztük az iskolát, pedig csak a tanítási órákat töltöttük együtt.
Az utolsó olyan évfolyam voltunk, ahol egy osztályba csak lányok jártak. Szerettem az egyenruhánkat: sötétkék rakott szoknya, fehér matrózblúz sötétkék gallérral, kézelővel és elöl két sötétkék masnival. Büszkén viseltem, mert erről már messziről tudni lehetett, hogy melyik iskolába járok. És én büszke voltam (és vagyok mai is) az iskolámra! Megköszönni és meghálálni soha nem fogom tudni ugyanúgy, ahogy egyetlen gyermek sem tudja visszaadni a szüleinek, amit tőlük kapott. A gyerekeibe, az utódaiba próbálja mindazt beleplántálni, ami eddig neki jutott.
Nekem megadatott, hogy az egyetem utolsó évében (bölcsészkar, magyar szak) abban az iskolában legyek gyakorló tanár, ahol színjelesen érettségiztem: a Kossuth Zsuzsa Gimnáziumban. Vezető tanárom: Kovács Lászlóné dr. Vermes Stefánia, magyar–latin szakos és Kazinczy-díjas egykori magyartanárnőm volt. Negyedik osztályt kaptam tőle – amit hospitáló tanárnak nemigen adnak –, és választhattam tananyagot: Juhász Gyula és Tóth Árpád vagy Móricz Zsigmond. Én az utóbbit választottam, és három hétig tanítottam. (Körülbelül háromszor annyi ideig, mint kellett volna.) Többször ültem benn az osztályban, a IV. E-ben Stefi néni óráin, és figyeltem. Utána mindent megbeszéltünk, mert neki még akkor is diákja voltam, és még akkor is lelkesen okított engem.
Azt a pillanatot azonban soha életemben nem fogom elfelejteni, amikor először álltam egyedül, szemben a 17–18 éves lányokkal és fiúkkal. Abban a szent pillanatban éreztem meg, fogtam föl és értettem meg, mi az a felelősség. Ez nem vicc, itt nincs tévedés, nincs pardon, nincs helyesbítés, itt már nem lehet azt mondani, hogy még nem tudom, de majd megtanulom…
Itt amit és ahogyan mondok és tálalok, úgy fogják elmondani az érettségin, hiszen év végén teszik le a matúrát, és Móricz érettségi tétel. Ennyit nem készültem és tanultam még az államvizsgámra sem, mint ez alatt a három hét alatt az óráimra. A tanítási gyakorlatra természetesen jelest kaptam, de az igazi elismerés az volt, amikor az utolsó „Móricz-órám” után Stefi néni elkérte a jegyzeteimet, és azt mondta: „Ezután ennek alapján fogom tanítani Móriczot.” Ekkor voltam 25 éves, négy éve férjes asszony, magyar szakos középiskolai tanár és hat éve a Magyar Televízió bemondónője.
Azóta eltelt közel 40 év. Ma nyugdíjas özvegyasszonyként élek ugyanazzal a hittel, amit akkori iskolám akkori tanárai oltottak belém. Babits szavaival: „…hiszek a harcban, az ész harcában a vak erők ellen”. Hiszek a közös célokban, hiszek az összefogásban, hiszek a magyar emberek és Magyarország feltámadásában. Mert: „A hit az élet ereje: az ember, ha egyszer él, akkor valamiben hisz… Ha nem hinné, hogy valamiért élnie kell, akkor nem élne” – írta Tolsztoj. És mi még élünk valamennyien!
Kudlik Júlia
Budapest