Köznapló

Június 1., péntek
Elmentünk Bécsbe. Számunkra nagy esemény. A kicsi lánnyal még nem voltunk ekkora úton. Hogy apropó is legyen, napok óta mondogatom, a munkámhoz kell néhány könyv. Úgy mondtam, hogy elhitte a feleségem, hittem én is – negyed nyolckor indultunk. Most jó világ van: Letkésnél már hatkor át lehet jutni a szlovák oldalra. Az unió előtt csak nyolctól nyolcig volt nyitva a határ. Egyszer lekéstük, száz kilométert autóztunk pluszban.
Az út a Duna mellett visz. Csupa történelem. Látni partizánemlékművet, látni a táblát, hogy a Zsitva-toroknál járunk. Otthonosan akkor mozog az ember egy tájban, ha tudja, miről beszélnek „kellékei”: a várak, a kapuk, a házak. Agrárius barátom úgy társalog a fákkal, a madarakkal, de még a mohákkal is, mintha a bölcsőben megitta volna a pertut a természettel. A történelem más. Nyűgös fráter, és csak érdekből barátkozik. Nem lehet tegező viszonyba kerülni vele. Tudom, hogy itt, a Zsitva-toroknál zárták le a tizenöt éves háborút, Erdély Bocskaié maradt, de alig lehetett az övé. Pár hét múlva meghalt, szultántól kapott koronája Bécsbe került. Ökölbe szorul a kezem: azt is ellopták…
Na nem. Így nem lehet begurulni a császárvárosba. Lazítani kell, aztán felidézni, hol bukkantam legutóbb arra a remek könyvre Hesséről. Azoknál mindig van akciós portéka. A Duna-csatorna partján leállítjuk a kocsit, veszünk két Einkaufskartét, hogy szabadon utazhassunk villamoson, metrón, és elindulunk.
Bolondul csináltuk. Rögtön az elején bementünk Frickhez a Grabenen. Az akciós könyvekkel nem volt hiba. A súlyukkal bezzeg. Cipeltük a pakkot egész nap. Ám ha kedvünk volt, leültünk egy padra, s felütöttük őket. Így derült ki a képes Herzl-életrajzból, hogy elsőként a cionizmus atyjának felesége festette a körmét Bécsben. Hogy a mór építészetben mindig a mértan dominál, csak utána következnek a gyönyörű részletek. Erről eszembe jut, hogy mérnök volt Musil is, gépész, egyik találmánya szabadalmat kapott, mégis otthagyott mindent az irodalomért. Sokáig élt Bécsben, aztán Svájcba ment, egyszer utánanéztem, milyen kapcsolata volt Hessével, mert az is ott ütötte le sátorkaróját – hát nem sok.
Az írókban kevesebb a kedély, talán ezért nem szeretik egymást. A festő más. Az a nőket is jobban vonzza, pedig műterme koszos, ő maga csupa kulimász. Ha dolgozik, hiába állnak előtte meztelenül, úgy igazgatja őket, mint egy drapériát. De mégis jelen vannak, szólni lehet hozzájuk, az író viszont csak enni jön ki a szobájából, és ha ír, még a kutyáknak is hallgatni kell, mint Jasznaja Poljanában, a Tolsztoj-birtokon.
Fagylaltot ettünk, kávét ittunk, néztük, ahogy lányunk apró lépteivel a tér közepén álló szobor felé indul. A bronzklasszikus tekintetében gőg volt. Mi lenne, ha felszólnék: az úr álláspontja ott fenn kicsit merevnek tűnik. Talán mert onnan nem juthat feljebb. Nekünk viszont még van esélyünk, hogy javítsunk pozíciónkon. Főleg ennek a lánynak, aki ím, elindult… De hiába mondok az ércembernek bármit, úgyse válaszolna.
Öt óra volt. Visszamentünk a kocsihoz, és indultunk haza.

Június 3., vasárnap
A tévé képernyőjén két ember izeg-mozog, alakítják magukat. Könyvhét van, mondani kell hát valamit. És Parti Nagy mondja. Arról beszél, hogy az év egy részét szívesen töltené Berlinben. Meg hogy Balassa Péter jó ember volt. Képét szívesen kirakná otthon a falra. Úgy beszél, mint aki ajándéknak szánja szavait – ezúttal élőben. A Nap-kelte műsorvezetője liheg utána: drágalajosozza, Balassát péterezi, sorolja, miket vesz meg majd a kínálatból – egy frászt veszi meg őket: a könyv drága, ő meg nem olvas.
Csupa kellem és báj a beszélgetésük. Hogy közben az olvasóról szó nem esik? Istenem… A magyar literatúra bizonyos köreiben ez az emberfajta már cseppet sem fontos.

Június 4., hétfő
Mindig elolvasom a lapok levelezési rovatát. Nem azért, mert ez a nép hangja – régi motoros vagyok, tudom, hogyan szerkesztik az olvasók leveleit. Mégis megejt a naivság, a háborgás, a ravaszkodás, a rajongás vagy a mindentudás „külsőseinek” lankadatlan reménye. Hisznek abban, hogy írásukra odafigyelnek majd, és én fejet hajtok, ha ez csendül ki soraik közül.
Más eset a politikai csirkefogók, az üzleti szélhámosok vagy az olyan gőgösök jelentkezése, akik mindent megszólnak, ami innen való. És van egy nagyon kedvemre való „alfaj”: aki mindenkit kioktat. Mint ez a derék, na, hogy hívják… Az előbb még itt volt a konkurens lap mai száma… Megvan: Bienerth doktor. Ő az Amerikai Kereskedelmi Kamara elnöke, amúgy meg a BOM egyik alapítója. (A három kövér betű vastag vágyat takar, azokét, akik olimpiát akarnak Budapesten.) Hadd szögezzem le rögtön, én nem akarok. Vágyaim a magyar fővárost illetően egyszerűbbek. Megelégszem, ha csak annyira lesz lakható, mint Pozsony. Az a Pozsony, mely Csehszlovákia fennállásáig Prága mögött loholt messze lemaradva, ám alig egy évtized alatt kivirult. Utcáin derűs arcú emberek, minden szegletéből bizakodás árad, mindeközben Budapest Csák Máté földje lett.
Bienerth doktor jogvégzett ember, és rajong Amerikáért. Azok a cégek, melyeket erősített, azt táplálták bele, hogy itt is meg lehet csinálni, amit az óceán túlpartján, csak hinni kell. És ő hisz. És számol. És álmában stadionokat épít. Rendbe teszi a közlekedést. Az ország infrastruktúráját. Fantáziája robog. „A sikerhez kiemelt figyelem, egyedi szabályozás, viták sora, kiérlelt koncepció és fegyelmezett végrehajtás kell, a közszféra és a magántőke hatékony, átlátható együttműködésében” – írja. Értik, ugye? Csak ennyi kell, és a magyar olimpia sikertörténet…
Szegény doktor… Nála még Lenin is józanabb volt. Olvasta Marxot, aki arról irkált, hogy a proletariátus ott veszi át a hatalmat, ahol a tőkés világ a legfejlettebb. Oroszország nem olyan helynek látszott. Ha nem rakják lezárt vagonba a németek, és nem tömik ki pénzzel, soha nem tör ki a nagy októberi szocialista forradalom – az iskolások könyveiben csupa nagybetűvel.
Mi, az olimpiát illetően, olyanok vagyunk, mint az akkori Oroszország. Ha Bienerth doktor, aki valószínűleg légkondicionált irodában ókumlálta ki a magyar olimpia terveit, kétli ezt, sétáljon el oda, ahol nem járt életében: az Illatos útra sötétedés után, vagy vigalmi órákban a pesti Jókai térre, ahol ordítozva isznak, és kitépik helyükről a padokat – Fried Ilona nevű olvasótársa megírta az oldal alján. Ha a nagy álmú doktor félne este az Illatos úton, mert ott nem a katolikus legényegylet tagjai gyülekeznek, olvassa el fotelében a másik olvasótárs, Bán Edit levelét. Arról szól – látja, ugye? –, hogy rágyújt egy utas a nemdohányzó vasúti kocsiban. A hölgy rászól, mire a koma ráfújja a füstöt. A szenvedő fél a kalauzhoz fordul. Annak ennyi a válasza: „Most mit csináljak?” És természetesen nem csinál semmit. De nem kéne felejteni a feketelistát sem: a brit, francia és amerikai hatóságok készítették a turistákat megkopasztó budapesti éttermekről.
Hogyan is lesz itt „európai színvonalú olimpia”, kedves Bienerth doktor?
Ha még mindig hisz benne, tekintsen jobbra. Az ön levelével átellenben, a 13. oldalon – nem az elsőn, ahol annak idején a kormányfő tirádázott az uniós százmilliárdokról, mint ön most az olimpiáról – mit lát? „Kurtítják a fejlesztési tervet.” Bizony nem lesz pénz a Moszkva térre, az országot átszelő diadalmas autópályákra, de még a tizenöt éve készülő négyes metróra sem. Miért? Mert a tervek előkészítetlenek, és az uniós pénzek áradásához hiányzik a szükséges önerő. Szájhősökkel olimpiát? Itt, ahol mára lepusztult minden?
Szociológusok szerint leginkább az emberek hite.
A minap a riporter azt jelentette Kréta szigetéről, ahová a magyar futballisták Eb-selejtezőre utaztak, hogy az ellenfelet húszezer „büszke” görög biztatja majd. Hallott uraságod ilyen jelzőt kicsúszni bármelyik riporterünk száján, ha magyar drukkerekről beszélt? Nem hallott. Erről van szó… Úgyhogy, Bienerth doktor, ha az önök BOM nevű társulása olimpiát akar, Lenint lapozgassák. És Szolzsenyicint. Tőle tudni, mint teltek Zürichben a bölcs vezér napjai. Lehet itt olimpia, hogyne lehetne. Csak beledöglik majd a fél ország. Mint Leniné a kommunizmusba.

Június 5., kedd
Tegnap emlegettem Pozsonyt, ma emlékeztetem a politika jeleseit, hogy ezeregyszáz éve, 907. július 4-én volt ott egy csata. Arról, nem úgy, mint Trianonról, örömmel lehet szólni. A csatát ugyanis megnyertük. Pedig a nyugatiak roppant erőket vontak össze, hogy a magyarokat visszaűzzék Ázsiába. Jelentősége tehát nagyobb, mint akár a nándorfehérvári győzelemé.
Történészeink úgy tesznek, mintha szégyellni kéne: megjelenésünk a X. században az európai történelemnek új irányt adott. Aki nem hiszi, üsse fel a nagy cseh történetíró, Frantisek Palacky ötkötetes munkáját. Abban olvashatja: „A magyar nemzet betörése és letelepedése Magyarországra az egész történelem legfontosabb eseményei közé tartozik; a szláv világot nem érte ennél gyógyíthatatlanabb csapás.” Hasonló véleménye volt Georg Stadtmüller német történésznek: „A magyarok véget vetettek a német birodalom hatalmi pozíciójának a Duna-medencében.”
Remélem, ez elég bizonyíték Németh Zsolt fideszes képviselőnek, hogy belássa, nem szétszakításunk napját kell ünneppé nyilvánítani, hanem a csodát, hogy a magyarság fennmaradt. Mert ez csoda, amiben két olyan ellentétes világnézetű úr is egyetért, mint Hamvas Béla és Paul Lendvai.
Csak a gyerek kaparja ki folyton a sebét. Egy felnőtt nép tudja értékeit. A jóistenit, mikor fogjuk már elhinni, hogy nem vesztes náció vagyunk?