Megbokrosodva

S Z Ó L Ó

Talán a világ legnagyobb közhelye, hogy a politikusok gátlástalanul felhasználnak mindent ismertségük és népszerűségük növelése érdekében, semmi sem szent számukra. A szent dolgok amúgy nagyon vonzzák őket, hiszen az anyagi világ korlátain túlmutató valóság a legerősebb legitimációs tényező lehet.
De nem elég, ha a közéleti szereplő sokszor és sok helyütt mondja el magáról, hogy mélyen vallásos. Kicsit a „külsőségeket” is szem előtt kell tartania. Ha például a mélyen hívő görög katolikus politikus nagyböjt péntekjén lesz rosszul valami romlott pacalpörkölttől, és meggondolatlanul világgá harsogja fájdalmát, más katolikusokban esetleg felrémlik annak a lehetősége, hogy a politikus elfeledkezett a böjti fegyelemről, netán – ha kissé rosszindulatúan állnak a problémához – nem tud róla. Esetleg nem is mélyen vallásos az illető. Ki tudja?
Az utóbbi évtizedek kemény leckét adtak a hazai politikusoknak. Óvatosabbá váltak a papok, lelkészek is. Ma már nem mindenkinek egyszerű megszerveznie látványos találkozót valamelyik plébánossal; sokan átlátnak a szitán, nem egykönnyen sétálnak bele a politikusok csapdáiba. Van azonban egy nemtelen, de bizonyos korlátok között mégis nagyon hatásos és könnyen alkalmazható megoldás papi személyekkel való nyilvános mutatkozásra. Ha más lehetőség nincs, elő kell rángatni idős, sokak által ismert és lehetőleg sokat szenvedett papokat, szerzeteseket, lelkészeket; elhitetni velük a politikus mély vallásosságát, népboldogító szándékait, és felkérni őket arra, hogy – a közélet legszélesebb nyilvánosságát felhasználva – tanítsanak, prédikáljanak, hirdessék az evangéliumot – akár pártgyűléseken is. Azt hiszem, a 2003-ban elhunyt Faddy Othmár atya ebbe a csapdába sétált bele a rendszerváltás után. Jó szándékkal, papi, szerzetesi hivatásának megfelelően akart megnyilvánulni minél több közéleti kérdésben, hallatni a hangját az ország megtisztulása érdekében, csak éppen azt nem vette észre, hogy a politika játékszerévé vált. Nem figyelt föl rá, milyen különös alakok kezdtek gyülekezni körülötte, és éltek vissza nevével és tekintélyével.
Tragédiája hasonlít Bulányi Györgyéhez.
A sok üldöztetést szenvedett piarista szerzetes sajátos teológiai nézeteivel már régóta szembemenetelt Rómával, bázisközösségei pedig nem tetszettek a kommunista hatalomnak. Sorsa megpecsételődött: 1952-ben életfogytiglani börtönbüntetésre ítélték, és bár 1960-ban kiszabadult, csak szállítómunkásként tengődhetett. Személyiségére mi sem jellemzőbb, mint hogy amikor a Hittani Kongregáció 1986-ban felszólította nézeteinek visszavonására, tehát arra, hogy őrizze meg a közösséget Rómával, majd a vatikáni zsinat tanításaiból összeállított kivonat elfogadására és aláírására kérték, a tizenkét pontot Bulányi tizenharmadikkal egészítette ki, amely szerint az ember „csak a lelkiismeretének tartozik engedelmességgel”.
Mindenesetre a rendszerváltás után rehabilitálták, és az idős szerzetes pap ismertsége és népszerűsége nőttön-nőtt. Bulányi – talán a Róma tanításával való szembehelyezkedése miatt – a kilencvenes években a liberális baloldal kedvencévé vált. Valamelyik jubileumi miséjén mintha SZDSZ-pártgyűlést látott volna az ember, Jancsó, Göncz, Fodor Gábor lelkesedett a bátor papért.
Sajnos az idillnek most egyszer s mindenkorra vége szakadt. Bulányi páter ugyanis minden korábbinál radikálisabban kívánt szembehelyezkedni Rómával. Mégsem gondolnám, hogy a nyolcvannyolc esztendős pap bármiféle újabb szankcióra számíthatna. Inkább – amennyire lehet – csendben és kíméletesen kezelik majd a problémát.
Az történt ugyanis, hogy az önálló és eredeti gondolatairól ismert szerzetes ezúttal kicsit messzire ment. Nemes egyszerűséggel megkérdőjelezte az ószövetségi Szentírás sugalmazott voltát, szerinte az csupán egy nép eredetmítosza; az Ószövetség erkölcse ugyanis nem felel meg az Újszövetség mércéjének.
Ez bizony súlyos. Reméljük, az idős szerzetes korábbi liberális rajongói, ha már nincs szükségük az öreg papra, legalább kíméletesek lesznek.