MI A MAGYAR?

A patak egyik partján, magas dombon, állt a kétszáz éves református templom, tornya tetején a csillagos buzogánynyal. Csakhogy mikor küszöbét a külföldi akadémiákon tanult Bod Péter taposta, még akkor e völgyben magyarul dicsérték az Istent, s az ide látszó várhegyről lefelé kanyargó uton Bethlen Kata zöld ruhás csatlósai és apródjai száguldoztak. A templom kőfallal volt kerítve, udvara ölmagas fű, gyom, dudva, az ajtót a rozsdás kulccsal alig lehetett kinyitni. Bent az ablakok csupa pókháló, egy-két tábla ki is volt törve, az Urasztalán ujjmagas por, a toronyban bagolycsalád. A tető lyukain de sokszor becsoroghatott az eső, látszott a helye a vakolatukat hullató falakon, a kőkockákkal kirakott földön. A padokat is a szú kezdte már rágni. Vigasztalan szomorú kép volt, s az öreg parasztok, a kik papjukkal az első utat oda megtették, lehajtott fejjel állták körül Pált.
– Ne csüggedjetek, keresztyén társaim, a templom elpusztul, romlik, de él a hit, és uj fénybe boritja e kopott, komor falakat. Ha az Isten megsegit, majd lassankint a templomunkat is kijavitjuk.
Benedek, az öreg kurátor a fejét csóválta szomoruan.
– Szépen beszél, tiszteletes uram, de majd megunja a kínlódást, ha látja, hogy a magunk erejére vagyunk hagyva, s a magunk ereje milyen gyönge… Voltak itt már nagyon kemény papok… de papolni is, tanitani is, meg parasztmunkát is végezni: ezt nem birta egy se.
– Majd én elbirom.
– Éppen fél esztendeje, hogy az utolsó papunk elhagyott… Azóta zárva van a templom, csak az én házamnál volt vasárnap egy kis imádkozás, bibliaolvasás, zsoltáréneklés… ezekkel az öreg emberekkel… Mert ugy tessék venni, hogy ezekből, meg egypár asszonyból áll az eklézsia… Ezek a maguk gazdái, van valamicskéjük, a többi zsellérember, napszámos, pásztor. Oláh módra él, hun itthon van, hun nincs itthon, a hegyek közt csatangol, fát vág… azokra mi nem számíthatunk.
– Majd összeszedjük újra. Csak hirdessétek ki mindenfelé, hogy a garabói pap megjött, a templom kapui kitárultak, s várják a hiveket a könyörgésre.
Egy nagyon öreg ember lépett elő a csoportból.
– Instálom alássan, tiszteletes úr, estefelé jár, meghuzhatom a harangot? Ez majd elviszi a hirét a völgyben, hogy megjött a papunk.
– Kend a harangozó?
– Én vagyok, instálom. Két harangunk van: egyik hivja az eleveneket, másik kiséri a halottakat. De bizony alig-alig akad dolgom. A mi hiveink is odaát járnak harangoztatásért, mert itt ritkán van pap.
– Hova odaát?
– Az oláh paphoz.
Kimentek a templom elé. És egyszer csak fejük felett megkondult a harang, bim-bam-bim-bam. És a hivek áhitattal levették süvegüket, és Pali észrevette, hogy egypáran, ó-hitü ritus szerint, keresztet vetnek magukra. A falu utcája megnépesedett. Asszonyok jöttek ki a kapu elé, sokan megindultak a templomdombra.
A harangozás véget ért, s ekkor Pali a tömeghez fordult:
– Miért vetettetek keresztet magatokra?
– Instálom, keresztények vagyunk mink is – szólt egy asszony –, s ezt külsőleg is kell vallani. Így tanitja a pópa.
Egy másik asszony hozzátette:
– Ugyis azt mondják rólunk az oláhok, instálom, hogy pogányok vagyunk, mert még a templomunkon sincs kereszt.
Pali lehorgasztotta a fejét. Az egyszerü emberek, a kik körülállották, nem sejtették, hogy micsoda vihar dul keblében. Ugy érezte magát, mint a hadvezér, a ki észreveszi, hogy az ellenség már egypár fontos poziciót elfoglalt. Közben odajárultak eléje mind, és kezet csókoltak neki. És ő nem szólt ellene semmit, mert látta, hogy örömet okoz vele a népnek.
Lementek mind a parókiára. És utközben Benedek kurátor uram lassu hangon beszélgetett hozzá:
– Bocsásson meg, tiszteletes ur, ha szólok, de én is végeztem két iskolát Enyeden, tudok valamit. Én mondom, hogy a papságot kétszer kell megtanulni. Először a teológián, aztán elülről kell kezdeni a parókián. Nem ugy van ám itt, a hogy a könyvekből tanulják, meg a hogy a püspök ur gondolja. Az oláh csókolhatja a papja kezét, ruháját, a feszületet, a szent képeit, a temploma oltárját, meg a temploma földjét is. S minden ilyen csók után könnyebben érzi magát, mert azt hiszi, hogy Istennek tetsző cselekedetet mivelt. A népünk ezt látja, megszokja… aztán kezdi irigyelni, mert azt hiszi, hogy az oláh könnyebben jut Istenéhez, több módja van büneinek bocsánatára…
(Rákosi Viktor: Elnémult harangok, 1930)