(mi gyűrűzött be…)

Én nem tudom, hogy azok az anomáliák, amelyeket a magyar társadalom működésében jelenleg tapasztalunk, magyarázhatók-e valamifajta külső hatással. Aki hajlamos a múltba merülni, emlékezhet rá, hogy a fejlett szocializmus idején a párt- és kormánykommunikáció, ha baj volt, általában „begyűrűzésre” hivatkozott, amely a mi – egyébként tökéletes – rendszerünket megzavarta. A világgazdaság fejleményei mindig rosszul érintettek bennünket, s arról, hogy ennek a rossznak felkészületlenségünkhöz és gyöngeségünkhöz is köze van, nem esett szó.
A „begyűrűzés” másodlagos értelemben azt jelentette, hogy a kellemetlen dolgok némi késéssel érkeztek meg hozzánk, s ez pártunk-kormányunk érdeme, mivel elszántan küzdött ellenünk, de legyőzésük lehetetlennek bizonyult. Volt az áthárításnak egy másik közkeletű formája és módja is, amely suttogva ugyan, de nagy keleti szomszédunk, a baráti Szovjetunió korlátozó és befolyásoló szerepére utalt. Hiába voltak tehát zseniális és tisztán látó közgazdászaink, meghajolni kényszerültek a nagy politikai indokok előtt.
Jelenleg azonban önállóak vagyunk, így a fent említett működési zavarok, amelyek nem csupán gazdasági téren jelentkeznek, aligha írhatók bármifajta begyűrűzés számlájára, a kívülről ránk ható politikai kényszer pedig sem Keletről, sem Nyugatról nem fenyeget. Kizárólag szabadon választott kormányunk felelős a helyzetért és jövőnk alakulásáért.
Zseniálisan hazug és leleményes miniszterelnökünk viszont kreált egy új begyűrűzési formációt, amely csak az egykor volt olajárrobbanáshoz mérhető, ez pediglen a Fidesz és Orbán Viktor. Szeretve utált kormányfőnk, ha másnak nem is, de az áthárításnak nagy mestere. Máig sikerült a populáció egy részét abban a hitben tartania, hogy bajaink elsődleges forrása az ellenzék. Ebben hívő honfitársaink természetesen a szívbéli szocialista szavazók közül kerülnek ki. A népesség ingadozó hányadának bizonyos százalékát a kormánykommunikáció és a sajtó a passzivitás és az általános rosszallás állapotában tartja. E körben az az uralkodó nézet, hogy az egyik kutya, a másik eb. Ez a választói réteg – amely úgymond kiábrándult a politikából – jelenleg a választás gondolatától is viszolyog, és a politikusokat egyelőre egészében erkölcsi hullának tekinti.
Valószínű valóban, hogy a rendszerváltozás kezdete óta egyetlen kormányunk sem volt hibátlan, s talán – tartozékaival együttvéve – feddhetetlen se. De látnunk kell, hogy ez a romlás és ez a zűrzavar, amely napjainkra jellemző, páratlan a megváltozottnak vélt rendszer történetében.
Aligha tévedünk, ha arra gondolunk, hogy a fejletlen szocializmus hazugságai és rémségei „gyűrűztek be” nemcsak politikai, hanem mindennapi életünkbe is. A demokrácia sarokkövei fordultak ki helyükről, nevezetesen a sajtószabadság fogalma nevetségessé vált. A rendőrség elveszítette a lakosság bizalmát, az egészségügy „reformja” anomáliává torzult, a modus vivendit az erőszak uralja, a felelősség kérdése csak formálisan vetődik fel, parlamentáris demokráciánkból annyi maradt, hogy mindig, mindenben, mindenáron a választások során többségi helyzetbe került párt és főleg vezetőinek akarata érvényesült. Így nincs semmiféle lehetőség a kormányzat hibáinak korrigálására. Újra egy abszurd világban élünk, ahol a nyolcvanas évek KISZ-kapcsolatai triumfálnak a mély erkölcsi, kulturális, gazdasági és politikai válságban vergődő ország felett.
Mintha 1989-ben mi sem történt volna. Lehetséges, hogy ez így marad vagy még rosszabbra fordul? Én nem tudom…